Pompeii diéta: egészség & életöröm

Újabb kutatások szerint az ókori Pompei és Herculaneum lakosai egészségesebbek voltak, mint a Nápolyi-öböl mai lakói, köszönhetően a halban, gyümölcsben, magvakban gazdag, finomított cukortól mentes „pompeii diétának”. Elkalandoztunk a városba, melyet pont Vulcanus ünnepén, i.sz. 79. aug. 24-én temetett maga alá a Vezúvból 27 mérföldnyi magasságba feltörő, majd aláhulló kőzet és hamu, időkapszulába zárva nemcsak a menekülők utolsó pillanatait, hanem magát a Római Birodalom életesszenciáját is.

pompeii_casa_dei_casti_amanti_banquetss.jpg

Az időkapszula 1592-ben nyílt meg először, ha csupán résnyire is, egy nápolyi mérnök, Domenico Fontana előtt, aki a Sarno-folyó csatornázási munkálatait vezette az akkoriban gyéren lakott területen, melyet a helyiek valamiért „La Cività” (A város) néven emlegettek. Ekkor kerültek elő az első pompeii márványtáblák és érmék, melyeket – az ókor után hevesen érdeklődő európai arisztokrácia jóvoltából – még több magánkutatás követett, ezek többek között olyan értékes leleteket eredményeztek, mint az 1711-es, „Herculaneumi nők” nevű márványszobrok. A hivatalos ásatások III. Bourbon Károly spanyol király uralkodása alatt (1734-1759) indultak meg Pompeii-ben, nem kis mértékben királyi önérzetből, ugyanis Károly szerette magát az „intellektuális és kulturális megvilágosodás” lovagjaként feltüntetni. E megvilágosodásban Pompeii-t illetően egy darabig azonban csak az arisztokraták részesülhettek, akik a felbecsülehetetlen értékű műtárgyakat egymás között ajándékozgatták, szuvenírként. Természetesen az 1800-as években már voltak, akik felemelték a hangjukat ez ellen, elsősorban Johann Joachim Winckelmann ásatásvezető, akinek hatására Európa-szerte elterjedt Pompeii és Herculaneum híre, olyannyira, hogy Goethe és Mozart is ellátogatott az „időkapszulához”, mely érezhető, tapintható közelségbe hozta Európához a Római Birodalmat. Az ásatásoknak kifejezetten jót tett a Nápolyi Királyság francia megszállása (Napóleon által, 1806-15): Napóleon francia mérnökökkel, mintegy hétszáz munkással dolgoztatott, Pompeii számos jelentős középületét, valamint a híres villák közül is jópárat ők hoztak felszínre.

pompeii_vesuvius.jpgPompeii látképe: ma 3.5 millióan élnek a Vezúv lábánál

Napóleon távozása után a feltárás új korszaka 1863-ban kezdődött el, Giuseppe Fiorelli régiségtudós vezetésével: neki köszönhetőek azok a világhírű gipszlenyomatok, melyeket ma Pompeii utcáin láthatunk és melyek a Vezúv kitörésekor a városban maradt kb. 2000 ember utolsó, végzetes pillanatait örökítik meg egyedülálló technikával: ahogy a várost a 3-5 méter vastagon beborító vulkáni hamu és kőzet alatt az áldozatok teste az idők során elsorvadt, a csontváz és a megkövesedett hamuréteg között üregek alakultak ki. Ezekbe az üregekbe fecskendeztek gipszet Fiorelli-ék a 19. szd-ban, majd amikor a gipsz megötött, elbontották a körülötte lévő vulkáni réteget. Pompeii lakosainak szívszorító pillanatai tárultak a szemük elé, ahogy a halállal néztek szembe.

Ezért, ha a csontok vizsgálatáról van szó, a kutatóknak ma inkább Herculaneum lakosaihoz kell fordulniuk: ők – ha mondhatunk ilyet – talán egy picit szerencsésebbek voltak, mint a pompeii-ek: a szinte egyik pillanatról a másikra kirobbanó kataklizmában a tengerpartra menekült lakosságot egy 100 km/h-val robogó lávafolyam pusztította el, mely az eredetitől 400 méterre tolta ki a partvonalat. Az áldozatok csontjai nagy mennyiségben maradtak épen a 25 méter magas (!), a későbbi évszázadok során megszilárdult lávafalban, a világon egyedülálló mintát és információt szolgáltatva a herculaneumiak egészségi állapotáról, táplálkozási szokásairól, egymáshoz való viszonyáról (az utolsó pillanatok sokatmondóak, ahogy a férfiak a nőket és a gyerekeket, a nők pedig egymást és a gyerekeket védték), emellett értékes bepillantást nyújtanak életükbe a tárgyak is, amiket a kapkodásban, rohanásban magukkal vittek: egy sebész a teljes műszerkészletét, mások ékszereket, pénzt, egy kisgyerek viszont a kedvenc kutyusát tartotta a legfontosabbnak… Herculaneumban építészetileg is több minden maradt épen, mint Pompeii-ben: a lakóházak, boltok, villák emeletei és erkélyei a megkövesedett láva alatt szinte sértetlenül vészelték át az elmúlt 2000 évet, szerencsére ezek – Pompeii-jel ellentétben – nem zuhantak rá az alsó szintekre. Emellett Herculaneumban mára egy egész antik „Ikea-kollekció” gyűlt össze: számos festett fa bútor, ágy, térelválasztó fal, kazettás mennyezet, egy szinte teljesen sértetlen faragott bölcső maradt épen úgy, hogy a festést rekonstruálva – különösen a pompás, geometrikus mintázatú mennyezetek tekintetében – gyönyörködhetünk a készítők kifinomult szín- és formaérzékében. Herculaneumban a mozaikokat is sikerült az eredeti türkiz, meggyvörös, sáfránysárga színekkel helyreállítani, mivel még volt rajtuk ép festékréteg, az egyik, egyébként „szerénynek” számító ház mozaikfalán eredeti aranyfestékkel emelték ki a legfontosabb részleteket…

herculaneum_mosaic.jpgA térbeli legyezőhatást ezen a herculaneumi mozaikon az elemek különböző árnyalatúra festésével érték el. 

Mára természetesen mind Pompeii, mind Herculaneum az Unesco Világörökség részét képezik, olasz és nemzetközi régészcsoportok, történészek, építészek, nyelvészek, graffiti-szakértők, sőt, gasztronómusok és szexkutatók adnak hálát a sorsnak, ha életükből pár évet az időkapszula tanulmányozásával tölthetnek, de van aki az egész életét áldozza rá (mint pl. Andrew Wallace-Hadrill angol történész). Ha a Nápolyi-öbölbe látogatunk, érdemes mindkét helyen legalább 1 napot tölteni, kiegészítve terepen szerzett benyomásainkat a Nápolyi Régészeti Múzeum páratlan kollekciójával: az eredeti műtárgyak, freskók, mozaikok nagy részét itt állították ki – belevéve a ma már látogatható „titkos termeket” (Gabinetto Segreto) is, ahol Pompeii és Herculaneum erotikus szobrait, mozaikjait, műtárgyait csodálhatjuk meg –, ezeket az 1800-as években szigorúan elzárták a nagyközönség elől, majd az épp aktuális társadalmi közeg függvényében felváltva nyitották meg és csukták be újra, végül 2000-ben véglegesen megnyitották a nagyközönség előtt.

vesuvius_from_space.jpgA Vezúv az űrből

A dél-itáliai Pompeii (melynek mai leszármazottja „Pompei” néven fut, Campania régóban, az elpusztult Pompeii közelében alakult ki 1000 évvel a vulkánkitörés után) gyökerei korántsem latinok, hanem szamnisziak, oszkok, etruszkok, görögök, csak i.e. 80-ban adta meg magát a hódító Rómának. (A város falait beborító graffitik között is van, ami a mára kihalt „oszk” nyelven íródott.) A pompás nemesi villák életörömről, élvezetekről, díszes bankettekről tanúskodó mozaikjai egyszerre jelenítenek meg görög és etruszk elemeket és fantáziaképeket. Vannak kevésbé fennkölt, a mindennapi életből vett jelenetek is, mint például amikor a hétrét görnyedő tisztes pompeii polgárt szolgái hánytatják egy vacsorán a teljes vendégsereg előtt, ami láthatóan senkit nem zavar. A mindennapokról – szerelemről, titkos találkákról, munkanélküliségről, kiadó villákról, választási kampányokról – szintén izgalmas képet nyújtanak a már említett graffitik, ugyanis drága papirusz hiányában a lakosság a város falait használta üzengetésre, karikatúragyártásra, a boltosok, fogadósok is így vezették a hitelbe vásárlók tartozásait…

villa_pompeii.JPGRómai stílusú villa (Pompeii)

end_of_a_banquet.jpgEgy kicsit rosszul vagyok...

A 20000 lakosával birodalmi szinten kisvárosnak számító Pompeii az i.sz 1. században „modern”, rendezett , kellemes vidéki helynek számított festői mediterrán környezetben, mely nem szűkölködött elegáns római városi építészeti elemekben sem: fórum, Apolló, Jupiter és Vulcanus templomai, amfiteátrum, színházak és közfürdők, a gyalogosok számára úttestekkel ellátott, kövezett utak, legalább 400 bolt, valamint rengeteg ételbár és bordély. Pompeii és a még kisebb, kb. 4000 lakosú Herculaneum méretüktől függetlenül a stratégiai ponton lévő Nápolyi-öböl pezsgő városai voltak, itt a római arisztokrácia is szívesen időzött és vásárolt vagy építtetett nyári villákat magának (ilyen a világhírű, herculaneumi Villa dei Pairi, mely Julius Caesar apósáé volt). E városok karakterét, tempóját meghatározta egyrészt az etruszk múlt – mint írtunk róla, az etruszkok számára az élet élvezetének a halál sem vethetett véget –, majd, miután római fennhatóság alá kerültek, természetesen maga a főváros, Róma. A folyamatosan kutatott tény, hogy Pompeii vajon miért volt a bordélyok fellegvára – szinte minden lépésnél van egy bordély, maguk a köztisztviselők is üzemeltettek helyeket vagy bordélyokba fektették a pénzüket, persze inkognitóban –, többek véleménye szerint a római birodalmi környezetből adódott: madarat tolláról, azaz a birodalom egyszerűen leképezte azt, ami Rómában folyt és ahogy folyt, gondoljunk csak Caligula és főleg Néró uralkodására. Utóbbi akkora palotát építtetett magának Róma szívében, amiben elfért volna majd’ egész Pompeii, a művészi babérokra áhítozó uralkodó alatt Róma teljesen lezüllött, a nép a Panem et circenses” (Kenyeret és játékokat) szellemében az amfiteátrumban folyó öldökléssel lakatta jól magát, a nemesség napról napra élt, rettegve, hogy mikor esik ki a császár kegyeiből, mely általában együtt járt a halállal. Néró palotájában magánbordélyt tartott fenn, kegyetlenkedései, abberált játékai áthatották az őrületig fokozódó banketteket… Megjegyezzük, épp a Vezúv kitörése előtt 1 hónappal, i.sz. 79. június 24-én került hatalomra Titus, aki valószínűleg belekezdett valamiféle erkölcsi reformba, ugyanis az egyik pompeii közfürdő öltözőjének híres erotikus mozaikjait bizonyos részeken „felöltöztették”, különféle lepleket festve rájuk…  

Megdőlnek a tabuk?

A római rendkívül hierarchikus, hódító, patriarchális társadalom volt, azonban intelligens annyira – legalábbis egy darabig –, hogy ne fordítsa a birodalom egyre növekvő, nemzetközi tömegét önmaga ellen. Törekedett hát a nép elégedettségére és komfortjára, ezt igazolja Pompeii is: a város szerkezetéből, infrastruktúrájából (csatornák, folyó víz, kövezett utak, ős-zebrák, kényelmesen bejárható boltok, kifőzdék, éttermek) adódó kényelmet mindenki élvezhette a köznéptől a legmagasabb szinten lévő arisztokratákig és köztisztviselőkig, persze ez nem jelenti azt, hogy pl. Pompeii egyik legnagyobb terén ne tartottak volna embervásárokat vagy hogy ne haltak volna meg rabszolgák ketrecben, láncra verve a Vezúv kitörésekor. Azonban ha szerencséjük volt és „jó helyre” kerültek, az adott háznál magas pozíciókat is betölthettek, ill. a ház ura megajándékozhatta őket akár a szabadsággal is. Ez utóbbit egy hősi tettel, valamilyen közfeladat ellátásával is kivívhatták, valószínűleg így történt ez annak a herculaneumi ex-rabszolgának az esetében is, akinek a tulajdonában volt – a területen dolgozó régészek teljes meglepetésére – a város egyik leggyönyörűbb villája. Venidius Ennychus a számára felbecsülhetetlen értékű, szabad római polgárjogot igazoló iratokat ennek az egyik hálószobájában tartotta… De ne legyenek illúzióink: amíg valaki valakinek a tulajdonában volt, a Római Birodalomban elég rizikós volt a keretekből kilengeni, a tulaj, a Dominus ugyanis teljhatalmat gyakorolt „háza népe” felett: nemcsak rabszolgáit, de akár saját feleségét, lányát is megölhette megtorlásként valamilyen kihágásért. A herculaneumi kutatások mindazonáltal kezdenek rávilágítani, hogy a birodalomban a „gazdag”, „szegény”, „szabad”, „rabszolga” fogalmak elég egyedülálló módon nem átjárhatatlan kategóriák voltak, hanem egy folyamatosan változó és átalakuló rendszert alkottak. A kicsi, mindössze 4000 lakosú Herculaneumba is a birodalom minden szegletéből érkeztek rabszolgák Szíriától Hispániáig, a város szabad római polgárainak listáját tartalmazó kőtábla egyúttal arról tanúskodik, hogy a férfiak – szabad polgárok – elképesztően magas, 80%-a ex-rabszolga volt… (Herculaneum videó>>) 

Édes élet cukormentesen

Amit viszont a jelek szerint Pompeii-ben és Herculaneumban a komfortérzetet biztosító infrastruktúra mellett a lakosság rangtól függetlenül közösen élvezhetett, a kiváló minőségű táplálék volt. Bár természetesen voltak a táplálkozást tekintetében különbségek az egyes osztályok között – a nemesek számára magánséf készítette az ételt, amit elegáns ebédlőikben, a pamlagokon elomolva fogyasztottak el, míg a köznép a városi kifőzdékben étkezett – az eddigi, főleg herculaneumi gasztronómiai kutatások szerint a tápanyagok minőségét, tápértékét tekintve nem sok különbség volt az egyes osztályok között. Herculaneumban például kifejezetten egy szegényebb városrész étkezési szokásait kutatták a szinte teljesen épen maradt csatornarendszerből vett minták alapján, a vizsgálatok során pedig fantasztikus leletekre: zeller-maradványokra, korianderre, édesköményre – és ami mindennek a teteje – feketeborsra leltek, utóbbi ugyebár Indiából érkezett a Római Birodalomba és az egyik legdrágább fűszernek számított. Összehasonlításképpen: az angolok több mint másfél évezred múlva jutottak el odáig, hogy feketeborsot tarthassanak a konyhapolcon, akkor sem mindenki engedhette ezt meg magának. A kutatások igazolták azt is, hogy – Pompeii-jel ellentétben – Herculaneumban a köznép nem kizárólag kifőzdékben (thermopolium) étkezett, hanem otthon főzött, sok fűszerrel, igényesen.

thermopolia2.jpgThermopolia (Pompeii)

ancient_bar_thermopolia_pompeii.jpgThermopolia belülről

Az étkezés ritmusát tekintve minden társadalmi osztály fogyasztott reggelit (jentaculum), ebédet (prandium) és – a lehetőségek függvényében – többfogásos vacsorát (cena). Emellett a felsőbb osztályok az ebéd és a vacsora között „snackeltek” is, ezt a délutáni étkezést, valamint a Pompeii területén lévő számtalan utcai kifőzdét egyaránt „thermopoliának” hívjuk (egyes számban, többes: thermopolium).

Mivel a pompeii átlagpolgárok, munkáscsaládok lakóházaiban – melyek az arisztokrácia villáit és a központi középületeket vették körül – a jelek szerint nem volt főzési lehetőség, ők étkezéseiket egy thermopoliában bonyolították le. A tehetősebbek lehetőségeikhez mérten étterembe mentek, ugyanis Pompeii területén ilyet is feltártak: az utcáról közvetlenül nyíló, L-alakú, pultos thermopoliával ellentétben az éttermet egy hangulatos belső udvarban rendezték be, ahová az utcai bejárattól egy kis folyosó vezetett, akár ma. A thermopoliát egyébként a görögök is ismerték, a szó jelentése: „hely, ahol valami forrót kapni”, Pompeii feltárásakor a köztudatba pedig „ókori gyorséttermekként” vonult be. A thermopolia struktúrája, az L-alakú pult, a berendezés jellege, logikája ma is megfigyelhető Dél-Olaszország tavernáiban, például a szicíliai cauponákban.

A gazdagabb rétegek természetesen nem ettek az utcán, valószínűleg soha be nem tették a lábukat egy thermopoliába, maximum ebédet hozattak. Mint említettük, szakácsok, szolgálók gondoskodtak arról, hogy minden étkezés a kellő ritmusban és keretek között follyon. Ehhez persze a szolgák másik részének a ház hölgyeit, urait kellett felkészítenie az étkezésekhez, különösen a vacsorához: arisztokrata hölgyek esetében külön fodrász és öltöztető közreműködött a hosszas esti procedúrában, míg egy szolgálólány esetleg a legdivatosabb római költő műveinek felolvasásával szórakoztatta a ház úrnőjét. A freskókon, mozaikokon láthatjuk: Pompeii hölgyei büszkén viselték szépségüket. Házon kívül azonban az egyes társadalmi rétegek egyeltalán nem voltak elszigetelve egymástól: a város nyüzsgő piacain, a kereskedőkkel való tárgyalás, napi bevásárlás, fürdőbe menetel közben folyamatosan vegyültek, kommunikáltak egymással a különböző osztályokhoz tartozók – a közfürdőkben pedig pláne, itt zajlott a római élet esszenciája. Persze Pompeii nem kevésbé intenzív éjszakai, titkos és sokat kutatott élete során sem szűnt meg a kavarodás: merész arisztokrata hölgyek gladiátorok társaságát keresték, arisztokrata urak pedig rabszolga vagy akár saját osztályukbeli lányokét, fiúkét vagy mindkettőét, folytak az exkluzív lakomák, estélyek a villák különtermeiben, eldugott, titkos lakosztályaiban (ilyeneket is feltártak Pompeii-ben). E termeket, lakosztályokat egyébként kiváló ízléssel rendezték be, csodás kivitelezésű freskókkal, mozaikokkal díszítették, melyek közül, mint fent említettük, szerencsére sok fennmaradt. 

Visszatérve a táplálkozásra, egy jobban szituált pompeii napi étkezése kb. az alábbiak szerint rekonstruálható:

- Reggeli (jentaculum): durumbúza-kenyér mézzel, egy-két szelet rikottához hasonló friss sajt, füge, gyümölcsök, olívabogyó

- Ebéd (prandium): kenyér, hal- vagy húsféle otthon elkészítve, esetleg egy jobb thermopoliából hozatva (sült fogoly, kolbászfélék, garummal ízesített apróhal, tenger gyümölcsei…)

- Vacsora (cena): 6-7 fogás, a változatos antipastiktól (ízesítők, olívabogyók, asztali kencék, előételek) kezdve a legkülönfélébb halas/húsos fogásokig, egzozikus tengeri tálakig (tenger gyümölcsei, kagyló, polip, tintahal, tengeri sün). Zárásként mézes édességek, szőlő, füge, aszalt gyümölcs széles választékban, jó sok édes borral leöblítve…

pompeii-exhibition-sea-food-fresco.jpgFreskó a tenger gyümölcseivel  

Pompeii diéta

A Vezúv környéke az i.sz. 1. században máshogy festett, mint ma. A termékeny, vulkanikus lankákat a hegy tetejéig zöld növényzet borította, a helyiek pedig – akár mai leszármazottaik – rendkívüli módon ragaszkodtak a földhöz, mely bőségesen ontotta gyümölcseit: szőlő, füge, meggy, alma, körte, gránátalma, mandula, pisztácia, zöldbab, árpa, köles, tönke búza, durumbúza, csicseriborsó, olajbogyó, gyógy- és fűszernövények szerepeltek az étlapon, emellett minden más, amit a Római Birodalom világokat áthidaló kereskedelmének köszönhetően a Nápolyi-öbölbe érkező hajókról pakoltak le (barack, sárgadinnye, datolya és különféle aszalt gyümölcsök Perzsiából és a Közel-Keletről, hüvelyesek, magfélék Szicíliából és Észak-Afrikából, további fűszerek, köztük a méregdrága feketebors Ázsiából).

Az olajos magvak és hüvelyesek mellett a fehérjebevitel másik fő bázisát természetesen a tengerből fogták ki: freskók, mozaikok sora tanúskodik arról, hogy mind Pompeii-ben, mind Herculaneumban társadalmi osztálytól függetlenül rengeteg féle halat, rákot, polipot, tenger gyümölcseit fogyasztottak, ezek értékes halolaj-tartalma – mely jó hatást gyakorol az agyra és az idegrendszerre – szintén nagyban hozzájárult a lakosok remek egészségi állapotához. A vitaminokat, valamint az emésztőrendszert rendben tartó rostokat a növényekből, gyümölcsökből nagy mennyiségben vitték be, a természetes gyümölcscukor pedig kellően fenntartotta a napi energia- és vércukorszintet. Ásványokkal a fenti tápanyagok szinte mindegyike tele van, élen járnak természetesen az olajbogyó, az olívaolaj, az olajos magvak és diófélék, egyes hüvelyesek (pl. a lencse) és gyümölcsök (a Nápolyi-öbölben máig népszerű, helyi füge, ill. a datolya). Kalciumbevitel szempontjából a friss, rikotta-szerű sajtokat kell megemlítenünk, ismét az olajos magvakat és dióféléket, valamint egyes halakat (szardínia, lazac). A „pompeii diéta”: kevés hús, sok hal, mag és gyümölcs, valamint a teljes finomított cukormentesség bámulatosan hatott az itt élőkre, erről tanúskodnak a legutóbbi CT-vizsgálatok, melyeken kiváló állapotban lévő, 2000 éves fogsorokkal szembesülhettek a kutatók – ilyen minőségi táplálkozás mellett ugyanis nincs, ami kiváltaná a fogszuvasodást.

pompeii_casa_non_scopata_scrapmosaic.jpgIgen népszerű a látogatók körében a "fel nem söpört ház" (Casa non Scopata) ebédlőjének padlómozaikja, mely mindenféle ételmaradékot ábrázol halcsontoktól az aszott szőlőszemekig. A mozaik különlegessége a térhatás: az eldobált ételeket árnyékukkal együtt jelenítették meg. (Az i.sz. 1. században így étkeztek a rómaiak: kézzel, a maradékot a földre dobálva.)

A mozaikok egyben arról tanúskodnak, hogy a lakosság kisebb mértékben sertéshúst és madarat (pl. foglyot) is evett, de úgy tűnik, nem ez volt a mérvadó, a hal, mint proteinforrás társadalmi osztálytól függetlenül dominált az asztalokon. Az Amalfi-part híres citromültetvényei ekkor még sehol sem voltak – a citromot, narancsot az andalúziai mórok honosították meg Európában 1000 évvel később –, mint ahogy a burgonyára és a nápolyi pizzáról nélkülözhetetlen San Marzano-paradicsomra is várni kellett még úgy 1500 évet.

Felmerülhet a sózás kérdése: igen, itt a jelek szerint némiképp elválnak az egyes társadalmi osztályok egymástól, ugyanis az ókorban népszerű halszósz – a garum –, melyet a rómaiak, a görögök és a bizánciak is ismertek és fermentáló üzemek sokaságában készítettek a Földközi-tenger mentén, állítólag drága volt, egyfajta luxuscikknek számított. Alapanyaga sós, kicsi tengeri hal: szardella vagy makréla, a római költő Martial szerint a „fenséges garumot, isten ajándékát a még ziháló makréla friss véréből” a legjobb készíteni. Bár ínyenc ízesítőről van szó, feltételezhetően a garumnak is több fajtája, „márkája” volt, eltérő árfekvésben.

autumn_produce.jpgŐszi bőség (freskó, Pompeii) 

Ízlés dolga

A gasztronómia szempontjából talán legizgalmasabb herculaneumi kutatásokat „kollagéntesztnek” hívják és arra irányulnak, hogy a vizsgált csontokban lévő fehérje milyen forrásból származik: ezáltal pontos képet kaphatunk az adott személy táplálkozására – és mint kiderült – ízlésére vonatkozóan. A világszinten is egyedülálló vizsgálat kimutatta, hogy a herculaneumiak, akár a ma emberei, szerteágazó ételpreferenciákkal rendelkeztek. Egy kb. húszéves hölgy fehérjebevitele szinte kizárólag növényi forrásból származott – vagyis a hölgy majdnem teljesen vegetariánus volt – , míg egy tehetős középkorú úr 60%-ban halakból, tenger gyümölcseiből fedezte proteinszükségletét. Bár a vizsgálatok folyamatban vannak, egy bizonyos: Pompeii és Herculaneum társadalma összetett volt, a bámulatos tárgyi leleteken kívül az egyre inkább feltáruló „időkapszula” információi segítenek lebonatni azt a sztereotípiát, hogy a régmúlt emberei bármilyen szempontból is egyszerűbbek lettek volna, mint mi ma.

Gasztro-izompacsirták: út proteintől vitaminig>>

Tésztafőzés, szicíliai keresztanya-módra>>

Tovább
Címkék: közösség kutatás stílus kultúra történelem táplálkozás olaszország egészség társadalom innováció diéta amazon hal protein mediterrán tenger gyümölcsei étkezés tápanyag fehérje egzotikum vitalitás tradíció ízutazás magvak Róma Nápoly Vezúv Amalfi-part Pompeii Kultúrmetélt szocio-gasztro Herculaneum Pompeii diéta thermopolia Magna Graecia

A bejegyzés trackback címe:

http://masteszta.blog.hu/api/trackback/id/tr277893568

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

teddybear01 2015.10.08. 01:10:04

Megint egy ostoba mánia, ami nem veszi figyelembe a tényeket.
Pompejiben nem ettek cukrot!- Stimmt. Akkor még nem is tudtak miből készíteni, cukornád csak a nyolcadik századtól van, Indiában. Cukorrépa meg csak a napóleoni háborúk utántól.
Helyette volt az ólomacetát, egyfajta édesítőszer, ami viszont nehézfém-mérgezéssel járt.
A fekete bors drága volt ugyan, de közel sem annyira, mint miután az iszlám létrejött, és a követői rátették a kezüket a közvetítő-kereskedelemre.
Tésztaszótár