A béke svájci levese

Milchsuppe: kultikus leves, mely 500 éve hűti a kedélyeket és segíti elő a viták békés rendezését Svájcban, sőt, egyesek szerint az ország megalakulásához is nagyban hozzájárult. Ma már ínyenc módon, Sbrinz-sajttal, krutonnal, zöldfűszerekkel készítik és akkor szolgálják fel, ha úgy néz ki: a vitázó feleknek ideje megízlelni a békét…

soup1.jpg

Bár a milchsuppét nem biztos, hogy könnyen megtaláljuk a svájci étlapokon, mégis úgy tartják, az étel maga egy tányérnyi Svájc: kifejezi az ország és lakóinak lényegét. Története a 16. századra nyúlik vissza, amikor a Zürich kantonban lévő Kappeli Apátság melletti mezőn találkozott két, a gyaloglástól teljesen kimerült sereg: északról a protestáns Ulrich Zwingli (a svájci Luter), míg délről a pápát és a Vatikánt támogató – egyben Ulrich Zwingli központosító törekvéseit ellenző – szövetségbe tömörült kantonok katonái poroszkáltak egymás felé, nem épp csatára kész állapotban…

Mivel a Zug kanton által vezetett déli szövetség és a protestánsok tárgyalásai 1529-ben zátonyra futottak, nem maradt más, mint a csatamezőn eldönteni az ország jövőjét. A legnagyobb megdöbbenésre ezt maga a gyalogság hiúsította meg: a fáradt, éhes katonák a saját kezükbe vették az irányítást és a helyszínen – amit azóta Milchsuppesteinnek, „tejleves legelőnek” hívnak – fegyvereiket lábasra és fakanálra cserélték, és harc helyett főztek inkább egy jó levest. A történet szerint az északiak kenyérrel és sóval, míg a déliek tejjel járultak hozzá az azóta a béke jelképévé vált étel megszületéséhez. Az eseményt a híres svájci festő, Albert Anker (1831-1910) örökíti meg 1869-es festményén, mely jelenleg a svájci reformáció 500. évfordulójára készülő Zürichben, a Svájci Nemzeti Múzeumban látható:

anker_kappeler_milchsuppe_1869.jpgAlbert Anker: Die Kappeler Milchsuppe (1869)

Egy régebbi dokumentáció Heinrich Thomann 1606-os krónikájából:

kappeler-milchsuppe_1606.jpg

„Ez a hely történelmünk legfontosabb pillanatainak tanúja volt” – emlékezik vissza Susanne Wey-Korthals, nyugalmazott lelkész, a Kappel am Albis nevű falucska mellett hullámzó mezőre pillantva. „Svájc itt talált rá a kompromisszumra. Arra, hogy a bennünk lévő közösre fókuszáljunk, ne arra, ami szétválaszt. Magasztosnak hangzik, mégis minden egy tál leves felett történt”

milchsuppestein.jpgSvájc bölcsője: Milchsuppestein (kép: Mike MacEacheran)

 A történelem nem volt ennyire romantikus, a béke Svájcban sem alakult könnyen. Ulrich Zwingli halála után (1531) Heinrich Bullinger vette át a svájci reformáció vezetését, amit erősített, hogy 1536-ban Kálvin János is Genfbe költözött és a francia nyelvű reformáció központjává tette a várost. Az 1648-as vesztfáliai békében Európa elismerte Svájc és Hollandia semlegességét, és bár a francia forradalmi hadsereg később leigázta Svájcot, az 1815-ös Bécsi Kongresszus visszaállította a függetlenséget. Az ország alkotmányát 1848-ban fogadták el, majd 1874-ben módosították, szövetségi hatáskörbe utalva a kereskedelem, a honvédelem és a jogi szabályozás feladatait. Semlegességét Svájc azóta is tartja, egy világháborúban sem vett részt, az országot máig a Szövetségi Tanács irányítja a de facto fővárosból, Bernből (mivel hivatalos főváros nincs). A milchsuppe „nyomdokain” Svájc nemzetközi szervezetek hosszú sorának tagja, valamint itt található többek között a Vöröskereszt, az ENSZ és a Kereskedelmi Világszervezet székhelye is. Az ország híres diplomáciai kultúrájáról, a „félig-közvetlen demokrácia” gyakorlásáról (a klasszikus közvetlen demokráciát már csak két kantonban: Glarusban és Appenzellben gyakorolják, ún. Landsgemeinde formájában), az országot egyben a népszavazások vidékének is tartják, mivel itt írják ki különböző kérdésekben a világon a legtöbb népszavazást (1996 és 2016 között pl. 180-at). (Wikipedia)

milchsuppe01.jpg(Kép: BBC)

Történelmi jelentősége ellenére, mint említettük, a „béke levese” egyeltalán nem olyan magától értetődő a svájci étlapokon, mint a raclette, a fondue vagy akár a Bircher müzli. Hagyománya mégis élő, olyannyira, hogy Susanne Wey-Korthals elmondása szerint vitázó politikusoknak, köztisztviselőknek ma is felszolgálják (nem véletlen, hogy a jobboldali SVP párt megpróbálta kisajátítani, mint nemzeti jelképet), sőt, van, hogy esküvői menüben bukkan fel – természetesen már nem csupán tejből, kenyérből, sóból készítve, hanem finom Sbrinz-sajttal (a svájci parmezán) összeforralva, pirított kenyérkockákkal, friss petrezselyemmel tálalva.

Nemcsak a svájci kantonok, az észak-afrikai berber törzsek is az asztalnál kötöttek békét, méghozzá egy történelmi reggeli keretében: A béke kenyere>>

(Via BBC)