Anthony Bourdain: a világ a tányéron túl

A június 8-án tragikusan elhunyt séf, műsorvezető előtt nemcsak konyhák: emberek, kultúrák nyíltak meg. Nem félt a legkevésbé trendi közösségekben forgatni, átélt bombázást, de a propaganda által felépített előítéletek széthullását is. Volt, akit bebörtönöztek a műsorában készült interjú után, bár Jason Rezaian, a The Washington Post iráni irodájának ex-vezetője állítja, Bourdainnek semmi köze hányattatásaihoz, épp ellenkezőleg: olyan dolgokra irányította rá a figyelmet, melyek messze túlmutatnak egy tányér ételen.

ab1.jpg

2014-ben Rezaiant pár héttel azután tartóztatták le, hogy feleségével megjelentek Anthony Bourdain CNN-nek forgatott „Parts Unknown” c. műsorában, Teheránban. Másik három amerikaival együtt kémkedésért és felforgatásért két évet töltöttek egy értelmiségiek és politikai foglyok számára fenntartott intézményben, ahonnan 2016-ban szabadultak. Saját bevallása szerint Bourdain támogatása rengeteget jelentett neki a súlyos évek alatt, hozzátéve, hogy a világhírű műsorvezető aktívan segítette az ő és családja visszailleszkedését az amerikai társadalomba hazatérésük után is – ami szintén rendkívüli kihívásokkal járt, viszont már senki sem foglalkozott vele. Vallja, ha valaki őt ma megismeri az utcán, az azért van, mert megjelent Bourdain műsorában.

ab_beirut.jpgAnthony Bourdain Bejrútban (Parts Unknown, CNN, 2015)

A „jópofizásnak” Bourdain elmondása szerint 2006-ban, Bejrútban lett vége. Ekkor „No Reservations” címmel forgatott egy sorozatot a Travel Channel számára, a stáb pedig első látásra beleszeretett Libanonba (ő maga annyira, hogy azt fontolgatta, lányát is Bejrútról nevezi el). Leforgatták a műsort és épp a hazatéréshez készülődtek, amikor az izraeli légierő végigbombázta a kifutópályát: ez volt a nyitánya a a két ország közötti, ún. 34 napos konfliktusnak.

„Egyik nap még eszegetünk, iszogatunk, interjúzunk, majd a hotelből nézem, ahogy lebombázzák a repteret. Keserűen, összezavarodottan keveredtem ki ebből. Azt nem tudtam, vajon a csatorna támogatni fog-e, de azt biztosan, hogy az örömködő gasztro-maszlagnak vége. Nem hasonlottam meg abban, amit csinálok, csak beütött: az igazság a tányéron túl van.” – emlékezett vissza Bourdain.

Őt és a stábot végül egy amerikai speciális osztag mentette ki Libanonból és szállította át Ciprusra. Az élmény azonban csak megerősítette Bejrút iránti rajongását: 2015-ben, a CNN-nek készült „Parts Unknown”-ban kétszer is visszatért ide. Egy kollégája így emlékezik: „Az emberek egyszerűen befogadták, ahogy ő befogadta őket. Nagyon mélyen, fájdalmasan érintette a bombázás. A lehetőséget látta mindenhol, hogy milyenné válhatna a hely, ha nem lenne káosz és bizonytalanság. Őszinte volt, eredeti, mindig azt mondta, amit gondolt, és ezt értékelték az emberek. Kötődtek hozzá, ahogy egy jó baráthoz. A szellemessége, humora átsegítette necces helyzeteken is, amikor egy megjegyzéssel képes volt megnyugtatni a kedélyeket.”

Visszatérve Iránra, Rezaian és a másik három amerikai bebörtönzése csak még élesebbé tette a szakadékot Bourdain számára a rendszer és a benne élők között. Az irániak őt ugyanis teljesen lenyűgözték: „A nézők el fogják dobni az agyukat Irántól. Elképesztő egy ország. Bár a hivatalos hozzáállás extrém ellenséges Amerikával szemben, velem és a csapatommal a műsorkészítéssel töltött évek alatt sehol nem bántak olyan jól, mint az utca embere Iránban. Csodálatosak voltak: művészet, zene, öltözködés, viselkedés – minden szempontból. Amit hivatalosan mondanak rólunk, és amit mi róluk, köszönőviszonyban nincs azzal, amit látsz, ízlelsz, hallasz, érzel az utcákon.”

ab_gaza2.jpgGázában (Parts Unknown, CNN, 2013)

A Gázai övezet sem számít épp kiemelt gasztro-turisztikai célpontnak, Bourdain ide is ellátogatott. A helyi specialitást: padlizsánnal, paradicsommal, krumplival, karamellizált hagymával, csirkével (hagyományosan: báránnyal) és rizzsel készült, kardamommal, fahéjjal és szerecsendióval fűszerezett makloubát fogyasztott egy palesztin családdal, különböző saláták kíséretében. Jeruzsálem négy arcát (zsidó, muszlim, keresztény, örmény) is megismerte, és megállapította: „Itt már az étel maga forró téma. Ki találta fel a falafelt? Ki készít jobb humuszt? Nem foglalnék állást. De meghatározó élmény volt ez az út. A Gázai övezetbe például nagyon nehéz bejutni, sok nyugati és izraeli nem is tudja, hogyan élnek, mit esznek ott az emberek. Ciszjordániában, a menekülttáborban úgy éreztem, valami sci-fiben vagyok. Ez motoszkált bennem Gázában is: miután átjutsz a biztonsági ellenőrzésen, egy fél mérföld hosszú folyosón kell átmenned, hogy bejuss a Gázai övezetbe. Nagyon személytelen, félelmetes élmény, egy olyan világban, ahol a biztonság egyre inkább felértékelődik, azon jár az agyad: vajon ez a jövőnk? A falaké és a high-tech biztonsági rendszereké? Zavaró élmény. De az nem kevésbé, hogy amikor palesztinokat látunk a tévében, az esetek többségében síró nőket és köveket dobáló férfiakat mutatnak. Én emberekkel találkoztam, akik élik az életüket, beszélnek magukról, normális, hétköznapi dolgokról. Ez szerintem értékes. A gázai konyha pedig fantasztikus és izgalmas, nagyon különbözik a ciszjordániaitól. Fontos hangsúlyozni, hogy sokan máshonnan kerültek ide, és hozták saját kultúrájukat, például különböző fűszeres, beduin ételeket. Nagy problémát jelent ugyanakkor, hogy milyen hozzávalókat engednek vagy nem engednek ki-be Gázába. A KFC-s rántott csirkét például Egyiptomból, egy föld alatti csatornán csempészik be. Közben Tel Aviv olyan, mint Dél-Kalifornia. Persze nem a trendi, fúziós ázsiai ételek miatt mentem oda. Hanem a zsidó diaszpóra változatos, történelmi fogásai és a helyi arab, palesztin konyha miatt. A zsidók és a palesztinok nagyon más szemszögből nézik a dolgokat, de, kérdem én, melyik nagy kultúrában nem szeretnek enni?”

Anthony Bourdain nemcsak a világ krízispontjain forgatott, hazájában, az USA-ban is felkereste a kilátástalansággal, bűnözéssel és droggal küzdő, nagyon nem amerikai álom-szerű helyeket – érzékenysége a témára adott, fiatalkorában ő is heroinfüggő volt –, és itt is megtalálta a közös hangot és a pozitívumokat, például olyan, privát kezdeményezésre működtetett ételbankot, amit a helyiek maguknak, magukért csinálnak. New York-i liberálisként többször ellátogatott Amerika „fegyvertartó, istenfélő”, ős-republikánus helyeire is, amiről így nyilatkozott: „Rengeteg jó emberrel találkoztam, akik azt teszik, amit mindenki más a világon: próbálják a legjobbat kihozni az életükből magukért és a szeretteikért. Nem vezet sehová, ha megvetjük és lenézzük őket a nézeteikért, bármilyen különbözőek is a mieinktől. Semmi sem irritál jobban, mint a kiváltságos baloldal öntömjénező stílusa, ahogy újra és újra a felháborodásának ad hangot. Így nem lehet az embereket megnyerni. Ettől senkinek sem fognak megváltozni a nézetei. Így csak bebetonozzuk a véleménykülönbségeket, amitől mindenkinek egyre rosszabb lesz. A kenyeret kellene megosztanunk egymással és megtalálni a közös pontokat, ahol lehetséges. Attól tartok, épp nem ezt tesszük.”

ab.jpg

Bourdain első, 1999-ben, a The New Yorker-ben megjelent írása (Don’t eat before reading this) áttörést jelentett számára és beindította a séf írói, majd tévés karrierjét. A cikk alapján született meg első könyve (Kitchen Confidential: Adventures in the Culinary Underbelly; A konyhafőnök vallomásai – mi zajlik a kulisszák mögött), mely ma ismét vezeti az Amazon népszerűségi listáját. A „letehetetlen” mű az amerikai álmot mutatja be az éttermi konyhák világán át, ahol bevándorlók, őrültek, függők, kezdők és újrakezdők dolgoznak egy jobb életről álmodva.

Anthony Bourdain halála után sokan úgy fogalmaztak, hiányozni fog nekik a pasas, aki hetente egyszer „elhozta a nappaliba a világot”. Talán most többekhez eljut majd üzenete a tányéron túlról…

(Forrás: cnn.com, theamericanconservative.com)