A Szentbékkállai kőtenger volt az utazásunk célpontja, majd onnan vissza a Balaton partra, sétálni, sütkérezni a már nem téli, de még nem tavaszi napsütésben. Imádom, hogy már a sejtjeimben érzem a meleg évszakot, és hogy nemsokára kizöldül a táj, meleg lesz, és a napsütés veszi át a főszerepet a szürkeség és hideg után.

Természetesen valahol meg kellett állnunk ebédelni, és ha már kőtengerben jártunk, akkor stílszerűen csakis a Kővirág lehetett a kiválasztott.

Nem olvastam semmit a Kővirágról, mert szerettem volna „befolyásmentesen” értékelni a helyet. Nem vagyok se kritikus, se séf, se különösebben képzett a gasztro területén, nem vagyok a hely tulajdonosainak se ismerőse, se alkalmazottja, ugyanakkor jó szemem van a széphez, a stílusoshoz, és egyszerű, hétköznapi emberként is meg tudom ítélni, hogy amit ettem, ahol ettem, az más volt-e, mint a többi, jobb volt-e, mint a többi, adott-e, nyomot hagyott-e.

Egyetlen dolog iránt vagyok elfogult, és az a Balaton, akár annak északi, akár déli partjáról beszéljünk.