Felejthetetlen élményt nyújt egy naplementés őszi estén az olasz szüreti csemege: szeptemberben a szőlős focaccia diktálja a ritmust a toszkán asztalokon!
Felejthetetlen élményt nyújt egy naplementés őszi estén az olasz szüreti csemege: szeptemberben a szőlős focaccia diktálja a ritmust a toszkán asztalokon!
Na, ki kér egy finom kekszet a reggeli kávé mellé? Kókuszos, porhanyós, kellemesen édes. Mutatom mindjárt képen, hogy ne is legyen kérdés, te kérsz-e belőle. Kekszet úgyis ritkán sütünk szerintem, mert annyival kényelmesebb megvenni a boltban, hiszen millióféle áll a polcokon. De az alábbi keksz bizony nem is keksz, hanem "biscotti", ehhez mérten valami elképesztően különleges, kifinomult, kiváltságot sugalló, legalábbis én így érzem. :)
Hozzávalók:
Elkészítés: keverd krémesre a vajat a cukorral, majd add hozzá a tojásokat, keverd tovább. Jöhet a liszt, a sütőpor, kókuszreszelék és a kókusz aroma is. Szépen dolgozd össze kézzel, majd oszd két részre a tésztát. Formázz belőle két darab, kb 25x5 centis téglalapot, majd sütőpapíros tepsiben tedd be a forró sütőbe, és süsd kb 25 percig. Majd vedd ki, és hűtsd kb 5 percen át. A téglalapokat aztán óvatosan vágd fel kb két centis csíkokra, ezek lesznek a kekszecskék. Told vissza a sütőbe további 10 percre, és süsd készre. Légmentesen zárható dobozban két hétig is eláll, és igen, ahogy megkóstolod majd, érezi fogod a különbséget, hogy ez nem keksz, hanem "biscotti". :)
Forrás: http://www.shugarysweets.com
Milyen finomságokkal kényeztetik a legjobb olasz séfek magukat, családjukat az izolációban? Szakadjunk ki a jelenből Róma legfiatalabb Michelin-csillagos séfje rusztikus „kenyértortájával” és egy friss, tavaszias, gyerekbarát tésztával a vicenzai TreQuarti étterem vezetőjétől, aki kifejezetten azért alkotta meg a fogást, hogy otthon lévő kisfiát valami értelmessel, érdekessel kösse le. Izolációs gasztrosorozatunk első részében Domenico Stile gyermekkort idéző torta rusticája csal némi napfényt és dolce vitát Olvasóink konyhájába.
Elvonulni a járvány elől egy csodás villába és múlatni az időt a lehető legvidámabban, míg lecseng a vész: nem, nem 2020-ban, hanem 1348-ban, a nagy pestisjárvány idején járunk. Történetünket toszkán ízekkel és egy rendhagyó „pasta-palacsintával” fűszerezzük, közben kiderül az is, hogyan született meg a világ egyik leghíresebb irodalmi műve a legpusztítóbb járvány idején, és hogy Európa első számú palacsintarajongói kinek köszönhetik kedvencüket. Gasztrokalandozzanak velünk, és készítsék el pár finom, egészséges hozzávalóból a fantasztikus firenzei „karanténfelejtő tésztát”!
A farsangnak rég búcsút intettünk, de ez nem jelenti azt, hogy húsvétig kulináris izgalmak nélkül tengessük napjaink. A Kultúrmetélt-rovat böjti gasztroepizódjában Nápolyba, a Vezúv, a Gomorra, Bud Spencer, Pulcinella, a canzone napoletana és a cucina povera (szegények konyhája) szülőföldjére látogatunk egy tökéletes „frittata di scammaro” kedvéért. Tartsanak velünk!
Új blogot mutatunk be – legalábbis nekem új – Sajti Botond Húsosfazékját. A korrekt minőségközpontú szerkesztés mellett a Húsosfazék azzal hívta fel magára a figyelmemet, hogy elutazott Toszkánába és így pastákról is ír – feltűnően szakszerűen, ömlengés- és jópofimentesen. Ráadásul bloggerünk igazi tehetsége abban nyilvánul meg, hogy a táj és a tányér egységét milyen biztosan ragadja meg egy szimpla fotóban.
Az olaszok a legviccesebb neveket találják ki a tésztáiknak, és ezek közül is az egyik legkifejezőbb a strozzapreti, ami magyarul annyit tesz: „papfojtogató”.
Persze számos legenda létezik a szó eredetéről, hogy ezt a tésztát a papok annyira imádják, hogy szinte belefulladnak, vagy, hogy a tésztát jellegzetes mozdulattal összecsippentő asszonyok mozdulata a „papfojtogatás”, vagy éppen ezen asszonyok férjei kívánják, hogy „fulladjon meg a pap, akinek a feleségem a tésztát gyúrja, csak azért, mert egyházi birtokot bérelek”. Egy biztos: az elnevezés „az északiak antiklerikalizmusát tükrözi”.
A stozzappreti mindenekelőtt friss tészta, de van belőle száraz változat is, alakja nem uniform, hiszen minden szem egy kicsit más, és így szépen tükrözi a kézműves munkát – még száraz formájában is. A szó jelent még egyfajta ricottás-spenótos gombócot is, amit magában, vagy tortellinibe töltve is fogyasztanak. A legjobban a magyar copfocskára hasonlít, de annál sokkal lágyabb, kevésbé galuskaszerű, tulajdonképpen az egyik legfinomabb friss tészta. Ezt a paradicsomszósszal leöntött strozzapretit Genovában lőttem a Porta Soprana árnyékában, az Il Barbarossa nevű kávézó/bárban.
Nemigen volt érkezésünk előre bármit leszervezni az olasz tanulmányi kirándulásunkból, ezért gyakran helyben kellett rögtönöznünk. Sirmionéban, a parkolóval szemben volt egy turistákra optimalizált bor-, olaj-, ecet- és tésztabolt, megnéztük a legcsinosabb tésztákon, hol készítik, megjegyeztük, és igyekeztünk megtalálni a térképen a címet. Ez persze nem sikerült, mert nem volt elég jó térképünk, de az egyik tészta hátára az volt ráírva, hogy Lugagnanóban készítik, és amikor hazafelé tartottunk, egyszerre csak jött egy tábla, a lugagnanói lefordulóval. Meg sem csikordultak a kerekek, ahogy gondolkodás nélkül lehajtottam a jelzett irányba.
Észak-Olaszországban panificióból, azaz pékségből nincs hiány. Elvileg minden helyiségben van, persze nem ellenőriztem, de errefelé a falvak is olyanok, mintha városok lennének, helyes kávézókkal, boltocskákkal, műemlékkel, úgyhogy abszolút hihető.
Annyi mindent mondtunk már a tésztáról ezeken az oldalakon, hogy végül muszáj volt elmenni Itáliába megnézni, hogy is néz ki a tészta valójában.