Vége a nyárnak. Ismét jön az ősz, majd a hidegek. De még egy darabig talán élvezhetjük a napsütést. Ennek a hiányától alakulnak ki leginkább elvonási tüneteim, egészen addig, amíg meglátom a hűvösebb évszakok szépségeit is. Olyan gyorsan eltelt ismét a nyár, a pihenés, a szabadság, szívesen tekerném most a filmet a következőig. Persze a pokrócos, forró teás, meleg leveses időszak is hozhat csodákat, talán inkább elengedem, ami menni akar, és nyitok a kopogtatónak...

Fotó: KockacZukor

Általános iskolai koncertfellépésen jártam. Mindenki fekete-fehérben, a szokásos dalocskák, versek és hangszeres darabok. Nosztalgikus volt. Természetesen elsősorban a számunkra legfontosabb gyerkőcöt akartuk hallani és látni, hiszen olyan büszkék vagyunk rá. Emlékszem rá, hogy anno én, gyerekként mennyire nem szerettem közönség előtt fellépni és zongorázni. Szavaltam is, énekeltem is, de nem éreztem jól magam közben. Majd amikor édesanyám azt mondta, hogy a szomszéd fiúcska jobban énekel, mint én, akkor már visszafordíthatatlan volt a folyamat: többé nem érdekelt se zenélés, se az ének. Azóta persze felnőttem, és énekelek is. Elsősorban a kocsiban, ha egyedül vezetek. És nem, tényleg nincs hangom. :) De akkor, ott a kocsiban én vagyok a világ legjobb énekesnője. ;-)

Fotó: KockacZukor