El merünk-e szakadni mondjuk a bolognai és spagetti párosítástól vagy a milánói és makaróni duettjétől vagy ez már egy kisebb szentségtöréssel ér fel? Ragaszkodunk a klasszikusokhoz, vagy azt főzzük, amit szeretünk, esetleg éppen azzal a tésztával, ami otthon van?

Csak a minap jöttem rá, hogy több évtizedes ellenségeskedés után megszerettem a karfiolt és a brokkolit. Tiszteletükre próbáltam egy tésztát összehozni.

Nem sok gyakorlatom volt a két zöldség kezelésében, de azt sejtettem, hogy vajban sütögetni párolni, nem rossz ötlet. Párolás közben adtam még hozzá fokhagymát és újhagymát. Közben borsot törtem rá meg koriandert, szerecsendiót. Közben rájöttem, hogy ez így unalmas lesz, ezért áttértem a keleti fűszerekre – kurkumát, fahéjat és egy kis curryport szórtam rá.

Az indiai fúziótól megrészegülve joghurttal próbáltam szószt képezni hozzá, de aztán ment hozzá egy kis tejszín is. Végül füstölt mozzarellát vagdostam bele, és elég korrekt szósz kerekedett belőle. Mindazonáltal nem voltam tökéletesen elégedett vele – nem mintha nem lett volna jó íze, de valahogy a karakternek egy kicsit híján volt. Mivel lehet karaktert adni a karfiol-brokkoli-tejszín túlságosan barátságos ízháromságának?

 

Ó, istenem narancsos pasta, halas pasta, hát nem e kettő teszi ki a tökéletes karácsonyi tésztaételt? Nem csak a hagyományos karácsonyi illóolajokat idézi, de főhajtással él a kultusz gyökerének számító szentföld felé, ahol a mai napig imádnak naranccsal főzni, és megúsztat a Földközi tengerben is, köszönjük Pasta e Basta!

Van egy barátom, aki sokat beszél, és mindig azzal henceg, hogy micsoda pastákat tud összedobni ihletből, de sosincs alkalma bebizonyítania, ezért felszólítottam, hogy írjon belőle levelet! Kósa Kolos pastarecept-levele következik.

Mi történik akkor, ha a tányérra nem mint felületre, hanem befogadó térre tekintünk, melynek testképe, kiterjedése van, ami képes elbújtatni tartalmát, védelmezni, körülölelni, vagy éppen statikailag bizonytalan helyzetbe sodorni azt? Ezzel a lehetőséggel kísérletezik Baráth Dávid, a BOOOK Kiadó kreatív tervezője és az IVANKA Beton design párosa, akik a napokban megjelenő Színek és Ízek szakácskönyvhöz terveztek tálalószettet Segal Viktor folytonos asszisztációja mellett.
 

Nem lehetett kihagyni. Hosszú idő óta először jártam Londonban, és kihasználtam az alkalmat, hogy élőben teszteljem az olasz konyha egyik nagykövetének, Giorgo Locatellinek az éttermét.

A Yiddishe Mamma Mia a Gozsdu udvar negyedik udvarában nyíló étterem, már nevében is poénnal indít, később ez fokozódik, miközben a fúziós pastám igen korrekt volt.

Innen már rendeltem házhoz finom pizzát és korrekt pastát, de bemenni most először támadt kedvem. Igaz, hogy a Batthányi téri vásárcsarnok egy gyönyörű, szép régi piacépület, ma mégis egy buta pláza működik benne, és az ember nem jár étterembe plázába - mint az köztudott.

Újabb merész lépés a magyar pasta felé vezető úton: kolbászos-citromos tésztát készítettem.

Amikor megjön a tavasz, és megjönnek a zöldségek, akkor nem kell túlbonyolítani a tésztákat. Alapanyag, plusz szószanyag, aztán bele a tészta. Így futottam neki a medvehagymás tésztának is.

A tésztakóstolás trükkös műfaj, mert a tésztát működés közben kell megkóstolni, tehát szósszal. Azt viszont úgy kell belőni, hogy ne nyomja el a tészta ízét, sőt kihozza azt.
 

Kívülről nem könnyű megállapítani, miféle hely a Bank utcai „Olasz Tészták Háza”, mert valahogy az ablakokon nem igazán lehet belátni, de hát ha egyszer ez a neve, akkor nekem ott a helyem, gondoltam, és magabiztosan nyitottam be.

A hidegre való tekintettel egyre jobban izgatnak a kalóriadús fogások. Horasz az első hímnemű bloggerünk, tőle eddig még nem idéztünk, de ennek a hús+pasta kombónak nem tudtunk ellenállni.

Pizza pastával? Vagy pizzafeltét tagliatellén? Őrültségnek hangzik, de Dolce Vita bevállalta. Hatalmas rutin és kreativitás kell az ilyen határátlépésekhez.

Illemtudó gasztromókusok szeretik az elején leszögezni, jó hely a Pomo d’Oro, de nem a felhajtás miatt. Jó halakat adnak, de nem a Gianni miatt járnak oda. Ezt a hozzáállást sosem értettem, főleg azért mert elképzelésem sem volt, ki az a Gianni. Most már tudom, hogy ez egy igazi olasz fószer, akinek volt valamilyen műsora a tévében. Ezért a kényesebb ízlésűek kicsit cikinek tartják a jelenlétét – az viszont nem világos, hogy ha kényes az ízlésük, akkor miért néznek tévét.

Olaszországi utunk legpszichedelikusabb tésztája a 80 centis fekete spagetti volt, amit folyton kerülgettünk a különleges-tészta boltokban, de valahogy sosem szántuk rá magunkat, és még a gyárban sem kaptunk, ahol jártunk, és végül teljesen lecsúsztunk róla, ami több mint bosszantó. Amikor erre rádöbbentünk, hazafelé menet, gyorsan beszereztünk legalább egy fekete tagliatellét.