A tésztagyár



Szomor után hirtelen sokat romlik az út minősége. Összegömbölyödött kutya méretű kátyúkat kerülgetünk a sűrű bozóttal szegett úton. Aztán egy ponton szétválik a bozót, és feltárul előttünk a Budai hegyektől a Gerecséig elnyúló Zsámbéki medence legszebb látképe. Akár egy science-fiction regény borítója, ami a szebb jövőt ábrázolja: hullámzó friss, zöld búzamező amíg a szem ellát, háborítatlan táj, egyetlen égre szökő high-tech várossal. A Gyermelyi Tésztagyár silóktól, tornyoktól, víztoronytól, malomtól, kéményektől szúrós körvonalai törik meg az idilli hullámzást. Reggel nyolckor van jelenésünk a gyárkapuban, és a hajnali köd, valamint az álmosság csak fokozza a látvány misztikumát. Az idealista sci-fi szerzők ilyennek képzelték a jövő iparát: tisztának, impozánsnak, hatékonynak és illedelmesnek, csak aztán jöttek az antiutopisták, hogy szénfeketére fessék ezt az optimista képet.

„A gyár területére csak hiánytalan öltözetben szabad belépni”, olvassuk a sorompók előt toporogva, bele sem gondolunk, mi lehet itt nyáron. Közelről az egész már nem olyan misztikus, viszont nem is ijesztő, mindenfelé parkolók, korrektül rendben tartott gyep, monoton épülettömbök. A modern igazgatósági épületben a gyár marketingosztályának vezetői fogadnak, én rávetem magam a felkínált ásványvizekre, és meghallgatom a bevezetőt.
   
1953-ban a kulákgyanús helyi parasztgazdák saját jól felfogott érdekükben TSZ-t alapítottak, amit 56-ban hamar meg is szüntettek, majd amikor újra kellett, újra megalapították. Erre szokták mondani, hogy alkalmazkodás és innováció. Úgy tűnik, volt egy nagyformátumú gazda, aki képes volt messzire előre gondolkodni, és hiányzott belőle az az elnyomott nyusziság, ami a korabeli Magyarországot túlélési módba kapcsolta. Tóth Béla ennél többet akart. A TSZ egyre csak nőtt, lenyelte Szomort, Héreget és Tarjánt, Tóth Béla úgy számolt, hogy leginkább a csirketartás volna kifizetődő, amit aztán le is nyomott a helyi gazdák torkán, akik rühellték a csirkét. Akkor azonban megoldást kellett találni az iszonyú mennyiségű tojás problémájára, amíg végül a hetvenes években megnyerték az országos tésztagyár létesítésére kiírt pályázatot, ami a tojás nagy részét képes volt feldolgozni. Kiharcolták a modern gépsorokat, és nekiláttak száraztésztát gyártani. Ehhez szép lassan kiépítették a beszállítói infrastruktúrát, aztán a kereskedelmit, így mire a rendszerváltás lecsapott a magyar iparra, viszonylag független, jó állapotú üzemként vehették fel a versenyt a nemzetközi konkurenciával. Ahogy Káhn Norbert, kereskedelmi igazgató fogalmazott „Gyermely azon kevés gyárak egyike volt az országban, melyből a dolgozók és a tulajdonosok nem loptak el mindent, hanem ellenkezőleg, folyton fejlesztették.” Ennek az egyik titka az volt, hogy a TSZ több száz tagja volt a gyár tulajdonosa – agyjából hasonló arányban. A rendszerváltás után más formában, de egy darabig továbbra is a volt TSZ-es családok tulajdonában állt a gyár, majd szép lassan átvándorolt a Gyermelyi Holding Zrt. tulajdonába, melyet ma már kevesebb, de még mindig 100 fő fölötti, ugyanezen körből származó magyar magánszemélyek birtokolnak.
   
Azt is megtudjuk, hogy a tésztagyártás legkényesebb tényezője az alapanyagok minősége. Ezért nagy hangsúlyt helyeznek a kontrollált alapanyagbeszerzésre - minden alapanyagot házon belül állítanak elő, amit úgy kell érteni, hogy külön cégeik vannak a gabona, a liszt, a tojás és minden más előállítására. A tésztagyár területén már a nyolcvanas években elindították a saját malmukat, ami az első – a Malomipari Tröszttől – független magyar malom volt, amiért szintén keményen meg kellett harcolniuk. Ma a fentebb említett Tóth Béla fia, ifjabb Tóth Béla a cégcsoport igazgatója.
A tésztagyártás első fázisai nem látszanak a gyártelepen. Ezek ugyanis a cégcsoporthoz tartozó cégek csirketelepein és búzamezein történnek.

Folyt. Köv.
 

süti beállítások módosítása