Bélszín fodros nagykockával




Hiába főzők már vagy tizenöt éve tésztát rendszeresen, az még sosem jutott eszembe, hogy köretként is használjam. Nekem a tészta mindig a jóság hordozója volt, ehető felület, amin a legkülönbözőbb ízek tudnak megülni, érvényesülni. Most azonban sosem látott tésztabőség köszöntött rám, és a vasárnap déli családi bélszín (nem hagyomány, tulajdonképpen most volt először) köretéül is a legokosabbnak tűnt valami tésztát előszedni.
Úgy éreztem erre a célra nem használhatom valamelyik klasszikus olasz formát - spagettit, makaróni, pennét, csigát vagy orsót, stb. Egy kevésbé karakteres személyiségű tésztát akartam választani, ami szerényen megbújik a fő attrakció árnyékában és könnyű a hús mellett villára szúrni. Így esett a választásom a bizonytalan körvonalú, számomra újdonságként ható négytojásos fodros nagykockára, amit főképp túrós csuszához és lebbencsleveshez használnak.
Mivel a bélszínt pácolatlanul, sózatlanul natúr sütöttem minél véresebbre, úgy éreztem, hogy a tészta kaphat némi ízt: a kéksajt sós-savanyú íze jól passzolt úgy a húshoz, mint a tésztához. Azért nem izgultam túl a kéksajtmártást. Egy edénybe tejszínt löttyintettem, pár deka kéksajtot morzsoltam, és rászedtem a tésztát forrón, hogy megolvassza. Jól működött. A bélszínt amúgy is finomkodva, kis cafatokban kell fogyasztani, és a fodros nagykocka sem kívánja a habzsolást. A bélszín után maradt olajos húslében megforgattam némi zöldbabot és azt is mellétettem.