Bottega della Famiglia




Mielőtt ez a blog elindult volna, soha nem jutott eszembe étteremben tésztát kérni. Hiszen pont azért mentem étterembe, hogy ne kelljen azt az egy dolgot enni, amit otthon én is el tudok készíteni. Most viszont már érdekel, hogy csinálják a profik, ezért végigkóstolom a legjobb olaszokat. A legújabbal kezdtem, ami annyira új, hogy egyelőre se cégér, se menü, csak egy 5x5 centis névjegykártya.

A Bottega della Famiglia pár hónapja nyílt, szoft openinggel, azaz egyik nap szélesre tárták a kaput és várták, betéved-e valaki. Igazi megnyitó majd szeptemberben lesz, és talán akkorra lesz étlap és cégér is. Most úgy néz ki a dolog, hogy a falstaffi termetű séf, Alessandro odamegy a vendéghez, és bájosan tört magyarsággal elsorolja mi mindent lehet aznap enni. Minden nap más van a menün, amihez aznap épp találtak jó alapanyagot.
Mi természetesen a pastákra voltunk kíváncsiak, és amikor kiderült, hogy van egyszerű bazsalikomos-paradicsomos tészta, azonnal lecsaptam rá. Mint tudjuk, ez az olasz pasta alapformája, ezen lehet a legjobban lemérni az eltérő felfogásokat, konyhai filozófiákat, esetleges hülyeségeket. Tesztelő partnerem lazacos-tejszínes spagettit kért.
Közben valami kellemes olasz fehérbort szopogattunk, ami mindazonáltal a poros nyomába sem ért a balatonfelvidéki olaszrizlingeknek, amiket én szinte törvényszerűen minden pastához iszom.
Ésszerű várakozási idő után nagy tésztástányéron – széles karima, középen öblös mélyedés, amiben elfér vagy negyed kiló tészta – érkeztek a pasták. Én tényleg a legegyszerűbbet várom a basilico i pomodorótól, és ez itt nem volt teljesen az. A nagy gubanc spagettin sehol nem láttam élénk pirosat, csak leginkább narancssárgát, tehát a paradicsom nyers piros erejét, valamiképp tompította a séf. Kellemes volt és friss, miközben az ízek visszafogottak voltak, és nem volt benne déli temperamentum, inkább északi polgári jólét.
A lazacos-tejszínes spagetti kellemes halízű fehérmártásból és egy-két centis kevéssé ízesülő lazackockákból állt. A tészták és a szószok állaga hibátlan volt, az ízüktől nem vertem magam földhöz, bár azzal sem volt semmi baj. Csak épp az olaszok nem úgy tekintenek a tésztaételekre, mint az önmegvalósítás, vagy az elkápráztatás terepére, hanem inkább egyfajta megbízható, szerető gondoskodás szimbólumára, „isten-hozott itthon” üzenetű előételként, szóval nem a nagy egyedi teljesítményekben hisznek ezen a téren, hanem a jól begyakorolt mozdulatokban és a megfelelő alapanyagokban.
Alessandro Maranellóból, a Ferrari szűkebb hazájából érkezett Magyarországra, amit már jól ismer a kilencvenes évekből, amikor dolgozott egy-két komoly étteremben. Meg is kérdeztem tőle, mitől volt olyan narancssárga a paradicsomszósz, és meg is kaptam rá a választ. A végén, amikor összekeverte a tésztát a szósszal, rátett egy kis vajat, hogy a szósz jobb emulziót képezzen a tésztával. Ezt olaszul úgy hívják: mantecare la pasta.
Malackaraj is járt itt, csak ő sokkal jobb képeket készített >>>