Édes ló



A tömérdek olasz kivándorló miatt az amerikai tészta egészen külön fejezet a tészta világtörténetében. Ez a sztori amúgy Thomas Jeffersonnal kezdőődik, aki annyira szerette a pastát, hogy Európai útjáról hazaérkezvén otthon fabrikált magának egy tésztagépet.


És tart a sok bevándorló-hullám által szállított regionális összetevőkön és recepteken át egészen a 70-es évek gasztronómiai forradalmáig., és azután is tovább, addig, hogy ma már vannak klasszikus amerikai pastareceptek, melyeket ott találtak fel, ott váltak legendává, és ma pl. a Culinaris is forgalmazza őket.
Régen szerettem az ilyen klasszikusnak számító Macaroni & Cheese Dinnert, és nagyon érdekelt, hogy milyennek fogom találni most. Előírás szerint megfőztem a kétcentisre vágott makaróni-darabokat és a dobozban található tasak tartalmát vajjal és tejjel kevertem, majd ráborítottam a tésztát. Erős cheddar-színe lett.
Az íze viszont egyenesen elborzasztó volt. A sajtnak erős illata volt, némi lábszag/istállószag köszöntötte a szaglászót. Az íze azonban minden várakozásal ellentétben édes volt és ez a kettő így együtt szörnyű egyveleget alkotott: édes lóíze volt.
A dobozon a szódiumtól a transzzsírokon át minden hülyeség fel volt tüntetve, de azt nem találtam, hogy hány tojással készült a tészta. Sajt – mint kiderült – nem volt benne, csak a sajt különféle részei ipari formában. Rossz. Ne vegyenek ilyet.