Pastificio Mazzi



Nemigen volt érkezésünk előre bármit leszervezni az olasz tanulmányi kirándulásunkból, ezért gyakran helyben kellett rögtönöznünk. Sirmionéban, a parkolóval szemben volt egy turistákra optimalizált bor-, olaj-, ecet- és tésztabolt, megnéztük a legcsinosabb tésztákon, hol készítik, megjegyeztük, és igyekeztünk megtalálni a térképen a címet. Ez persze nem sikerült, mert nem volt elég jó térképünk, de az egyik tészta hátára az volt ráírva, hogy Lugagnanóban készítik, és amikor hazafelé tartottunk, egyszerre csak jött egy tábla, a lugagnanói lefordulóval. Meg sem csikordultak a kerekek, ahogy gondolkodás nélkül lehajtottam a jelzett irányba.
 


Az is megtörténhetett volna, hogy csak valami vacak irodát találunk a címen, vagy egy bezért roncstelepet, esetleg egy másik tartomány hasonnevű településével keverjük össze., De ez mind nem történt meg, ehellyett olyan tíz útbaigazítást elfogyasztva végül eltaláltunk egy határozottan tésztagyárnak tűnő épülethez, melynek kapujában egy targonca hordta befelé a nyersanyagot. Kedvesen megszólítottuk a targoncásfiút, aki minden emberi számítás ellenére beszélt angolul, kedves volt, betessékelt, bemutatott az igazgató úrnak, és ketten készségesen bemutatták nekünk a gyárat. Persze hamar kiderült, hogy az egyedüli angolul-beszélő targoncás fiú a tulaj fia, a leendő igazgató, az Oreste Mazzi et Figli gyár ugyanis családi tésztagyár, amit a jelenlegi tulaj nagyapja, Oreste Mazzi alapított még a tizenkilencedik század végén.



Mindenféle tésztát készítenek – szárazat és frisset, hosszút, rövidet, színeset és vicceset. Ennek a verzatilitásnak strukturális okai vannak. Az olasz tésztapiac, mint a nagy iparágak általában központosodott, és minél nagyobb egy piaci szereplő, annál olcsóbban és hatékonyabban képes terjeszteni a termékét, így Olaszországban a Barilla mellett nemigen rúghat labdába kisebb tésztagyár. Illetve labdába rúghat, csak jól meg kell választania a labdát. Mazziék nem fáradnak azzal, hogy bejussanak a legnagyobb mennyiséget eladó boltokba, meg a diszkontáruházakba. Különlegességektől hemzsegő szortimentjükkel inkább gurmé-boltokba és turistáknak szánt szuvenirboltokba, vagy italikumokat áruló gasztroboltokba igyekeznek bejutni.
Az idősebb Mazzi, a jelenlegi igazgató elárulta, hogy a Barilla őket is megkereste egy ajánlattal, hogy legyenek egy bizonyosféle tészta beszállítói Olaszország legnagyobb tésztagyárának, de ők amellett, hogy szakmailag visszalépést jelentett volna, nem is vállalták a kockázatot. Ehhez ugyanis a többféle tészta készítésére alkalmas gyárukat hatalmas beruházással át kellett volna állítaniuk egyféle tészta nagy mennyiségben való előállítására. Ráadásul semmi garanciájuk nem lett volna arra, hogy a Barilla nem mondja fel az együttműködést még azelőtt, hogy a befektetés megtérülne.
Lucca Mazzi, a fiatal srác, aki amúgy simán eldúdolja a magyar himnuszt – tetszik neki, mint zeneszám – elmondta, hogy a muzeális és modern gépekkel vegyesen berendezett gyár napi 200 mázsa tésztát tud gyártani. A gép, amit pár nappal ezelőtt kiraktam, ezen a képen a másik oldaláról látszik, és kiderül, hogy mit készít: kicsit elmosódott ugyan, de az ott tagliatelle, nem vitás.



A szárítókban soha nincs több ötven foknál, egy ilyenbe be is néztünk, olyan, mintha szaunába dugnánk az orrunkat, semmi több. Érdeklődve néztük a háromszínű tészta gyártósort is, de halál egyszerűen működik, egymás után három gép, mind a három más színű tésztát gyárt, majd egy vályúban összefolynak, és onnan kerülnek csomagolásra.
A leglenyűgözőbb tésztájuk mégis az extrahosszú, extrafekete spagetti, de persze ebből se ott se máshol végül nem sikerült magunkhoz ragadnunk, így legalább lesz mit keresnünk a jövőben. Ha azt nem is, azért adtak egy pár csomag tésztát, és mostanában ezeket főzzük meg itthon.