A strozzapreti



Az olaszok a legviccesebb neveket találják ki a tésztáiknak, és ezek közül is az egyik legkifejezőbb a strozzapreti, ami magyarul annyit tesz: „papfojtogató”.

Persze számos legenda létezik a szó eredetéről, hogy ezt a tésztát a papok annyira imádják, hogy szinte belefulladnak, vagy, hogy a tésztát jellegzetes mozdulattal összecsippentő asszonyok mozdulata a „papfojtogatás”, vagy éppen ezen asszonyok férjei kívánják, hogy „fulladjon meg a pap, akinek a feleségem a tésztát gyúrja, csak azért, mert egyházi birtokot bérelek”. Egy biztos: az elnevezés „az északiak antiklerikalizmusát tükrözi”.
A stozzappreti mindenekelőtt friss tészta, de van belőle száraz változat is, alakja nem uniform, hiszen minden szem egy kicsit más, és így szépen tükrözi a kézműves munkát – még száraz formájában is. A szó jelent még egyfajta ricottás-spenótos gombócot is, amit magában, vagy tortellinibe töltve is fogyasztanak. A legjobban a magyar copfocskára hasonlít, de annál sokkal lágyabb, kevésbé galuskaszerű, tulajdonképpen az egyik legfinomabb friss tészta. Ezt a paradicsomszósszal leöntött strozzapretit Genovában lőttem a Porta Soprana árnyékában, az Il Barbarossa nevű kávézó/bárban.