A szerecsendió



Ez a titokzatos és nagyszerű fűszer az elmúlt évszázadban a világkonyha egészen hétköznapi összetevőjévé vált, és ezzel együtt nagyjából el is feledkeztünk a nagyszerűségéről.


A szerecsendió (angolul nutmeg, latin neve: Myristica Fragrans) eredetileg csak egy pár isten háta mögötti szigeten, a Molukkákon volt őshonos, de a termése már a középkorban is eljutott Európába az arab kereskedők közvetítése által. Ekkoriban a fahéj és a bors mellett a legdurvább státuszszimbólum volt, kizárólag királyok és nagyurak engedhették meg maguknak, azok viszont gyakorlatilag mást sem fogyasztották. A magyar reneszánsz étkezést is erősen meghatározta, Mátyásék szinte kizárólag szerecsendiós fahéjas vadhúst ettek.

Később a dél-kelet ázsiai trópusi szigetvilág felfedezésének egyik fő mozgatórugója az volt, hogy megtalálják azt a pár szigetet, ahol ez az aranyárban kapható fűszer nőtt – a titkot ugyanis évszázadokon át sikerült megőrizni. Végül 1512-ben a portugálok találták meg, majd tőlük átvették a hollandok, akik két sziget kivételével mindenhol kiirtották a szerecsendiófákat, hogy totális kontroll alatt tarthassák a világ szerecsendió-termelését.

Agresszív imperialista gőgjük azonban nem számolt a helyi gyümölcsgalambokkal, akik egészben lenyelték a magokat és széthordták a szigetek között. Sajnos vittek egy olyan szigetre is, ami a britek tulajdonában volt. Amikor ez kiderült, a hollandok mindenáron meg akarták kaparintani azt a szigetet, aminek történetesen egy másik sziget lett az ára a világ túlsó felén. Elég ismert hely, úgy hívják: Manhattan Island.

A kereskedők és a gyarmatosítók a hazugság, a titkolózás és a féltékenység sűrű hálóját szőtték a szerecsendió köré, erről számos irodalmi alkotás is szól.

Pedig a növény magában is elég érdekes. Kívülről dióhoz hasonlít, ha felnyitjuk kemény héját, akkor egy kemény, sötét magot találunk, amit tűzpiros zsíros fonalak hálóznak be – ez a tévesen szerecsendióvirágnak nevezett dolog, amit külön fűszerként árulnak. Mivel idegen nyelven (nutmeg – mace) a két szó nem sugall rokonságot, a kereskedők gyakran küldtek ideges leveleket a gyarmatokra, hogy ne termesszenek már annyi szerecsendiót, inkább a szerecsendióvirág-termelést fokozzák – ami drágább és törvényszerűen sokkal kevesebb van belőle.
Trópusi növény, rengeteg csapadék kell neki és gazdag talaj, 500 méteres tengerszint feletti magasságon már nem hoz termést. Miután az angolok elvették a hollandoktól a Molukkákat, mindenfelé elterjesztették a Brit Birodalomban, és mára a legnagyobb termesztő ország Indonézián kívül a karibi Grenada szigete.

Gasztronómiai felhasználása hihetetlen sokrétű. A magyar konyhák leginkább a besamelhez használják, illetve bizonyos süteményekhez, forraltborhoz. Európában használják krumplis ételekhez, illetve levesekbe. A hollandok kelbimbóhoz, karfiolhoz adják. A japánok a currykeverékhez adják, a Karib szigeteken koktélokra reszelik. A kérdésben legautentikusabbnak számító penang konyha savanyítva teszi el, majd rizses édességre reszeli, amit „ice kacangnak” nevez.

A tésztákkal leginkább úgy találkozik, hogy az olaszok előszeretettel ízesítik szerecsendióval a paradicsomszószt, hogy még illatosabbá tegyék, de más szerepben is elképzelhető noha erős, aromás, nagy mennyiségben egyenesen csípős fűszerről van szó.

Nagy mennyiségben amúgy nem csak csípős, de kábító hatású, az ősi hinduk, és más kelet-ázsiaiak a marijuana helyettesítőjeként rágták, William S. Borrough a börtönben érzett rá az ízére, a nyolcvanas évek pesti suhancai joghurtba reszeltek sokat, és képzeletben beálltak tőle. Valójában legalább 25 grammot kell elfogyasztani ahhoz, hogy kifejtse hallucinogén hatását, ami némileg hasonlít a fűéhez, csak némi fejfájással és hányingerrel fűszerezve, és nem múlik el napokig.. Ezen kívül kontrollálhatatlan háromnapos alvásokat okoz, illetve kiszáradást. Meg is lehet halni tőle, igaz főleg kutyák és más kisebb testű állatok szoktak elhalálozni. Szerecsendió okozta emberhalált mindössze két esetben jegyeztek fel.