Szívás ramennel



Ahogy a spagetti megszívatja a jellabában étkező muszlim nőket, úgy szívattuk meg magunkat egy ramennel a hétvégén.
 


Pedig lett volna alkalmunk felkészülni. Pár poszttal feljebb a Tampopo nevű japán gasztronómiai oktatófilmből láthattuk volna, hogy kell az ilyesmit kezelni, de persze agyatlanul mentünk a Momotaróba, nem készültünk.

De a rament azért berendeltük, végül is így hívják magát a helyet, noha kínai. Vagy hogy is van ez? A ramen alapvetően kínai étel, csak vízzel és búzaliszttel készült hosszú tészta levesben, és mindenfélét lehet hozzátenni. Régóta ismert Japánban is, de igazán a II. Világháború után terjedt el. Sokáig ünnepi ételnek számított, de aztán jött Momofuku Ando, a tajvani-japán üzletember, aki 1958-ban feltalálta az instant tésztát, ami azóta is töretlen népszerűségnek örvend világszerte, és pl. a magyar piacon is könnyűszerrel lenyomja a tradicionális magyar receptek alapján készített porleveseket. (Legalábbis feltételezem, mert a kínai, thai, japán porleveseknek a nátriumon kívül más íze is van, és ráadásul a tészta sem rossz bennük)

Az újonnan megnyitott, külső helyiségben ültünk le, melynek szép nagy ablakai a TV-székház hátát nézik, kellemes világos volt és huzatos. Az első nehézség abból adódott, hogy ketten rendeltünk egy adagot, ezért mindenekelőtt ketté kellett szednünk a nagy tál tartalmát. Ha ezt úgy fogjuk fel, mint egy levesestálat, amiből merni kell kis tányérokra, akkor biztosak lehetünk benne, hogy nevetségessé válunk. A tészta ugyanis egyetlen darabban tud csak kijönni, és míg a személyes tál felett az ember elharapdálja, az asztal közepén gyakorlatilag nincs erre eszköz. A tányér felett persze már mi is harapdáltuk, igaz nem pálcikával, mert az még mindig nem esik igazán kézre. Pedig a pálcikahasználat valamiképp szentesíti a tányérra hajólós rágcsálást, ami egy európai asztalnál eléggé otrombán néz ki.



Amúgy a tészta kellemesen ízetlen volt, és simogatóan túlfőtt. Persze eszünkbe se jut a spagettihez méricskélni, mert a szósz (leves) állaga is annyira más. Csípős-savanyú rament kértünk, aminek európai szájjal kicsit nehezen befogadható íze volt. A szósz szokásos keményítős, csillogó, dolog, jó csípős. A legérdekesebb az volt, hogy amikor a vízszínű jázminteával leöblítettem, a számat betöltötte a kristálytiszta chilipaprika íz. Mintha a jázmintea minden más ízt lemosott volna, csak a paprikáét nem, amit így földöntúli élességben érezhettem.

Sajnos a 100 napos tojással megszívtuk, mert alig volt benne tojás, főképp tofu. Ezt leszámítva a Momotaro szép volt, olcsó, és laktató, a végére rendelt marhahúsos sült gombócok meg egyenesen zseniálisak voltak.