A Locanda Locatelliben jártunk



Nem lehetett kihagyni. Hosszú idő óta először jártam Londonban, és kihasználtam az alkalmat, hogy élőben teszteljem az olasz konyha egyik nagykövetének, Giorgo Locatellinek az éttermét.


Nem mintha nem lenne rengeteg jó olasz étterem Londonban, de Locatellit meg lehetett ismerni az Ízek Itáliájából, és annak, aki bírja a digókat, még szimpatikus is lehetett, én pl. megszerettem. Nemcsak a jelenséget, de a rá jellemző high-tech egyszerűséget, azt a fajta kifejezetten szép és inspiráló gasztronómiai hozzáállást, amit egész lényével közvetít. Meg aztán talán az is jelent valamit, hogy a Locanda Locatelli 2003 óta őrzi a Michelin csillagját.

Pár nappal későbbre kaptunk asztalt a kora esti turnusra, azaz hétre, de csak két órára – kilenckor le kellett lépni. Nem igen volt róla elképzelésem, hogy fog kinézni kívülről, de azt hittem, észreveszem majd. Hát nem, elmentünk mellette, vissza kellett sétálni. Egy óriási ház aljában egy titokzatoskodó modernista portál, füstüveg ablakokkal, sok kubussal.

Belülről is az elegáns, itt-ott fényűző modernizmus az uralkodó stílus, misztikus üvegfelületek, mélyvilágítás, bűnösen gazdag virágcsokrok, vajszínű székek. Ehhez képest szinte vicces volt, hogy a pincér fogta a kétszemélyes kis asztalt, és jó messzire kihúzta, hogy beülhessünk a helyünkre, mintha csak a nagyanyámhoz mentem volna ebédelni egy szűkös pesti konyhába.



A szimpatikus erősen olasz csávó némileg érthetetlen angolsággal valamiféle nyári koktélt ajánlott, amit jobb híján elfogadtunk (sörből csak nagyüzemi löttyöket árulnak). Mindenféle narancs és lime-karikával ellátott apero-spritz, vagy talán annak az angolos változata, a Pimms’s koktél érkezett, amiről szép lassan kiderült, hogy sárgadinnye és még egy szelet kígyóuborka is van benne. Ám ezzel együtt is csak afféle édes ragacs volt, amivel a londoni gazdagok oly előszeretettel rontják az ízlésüket, illetve, ha úgy nézzük pontosan alkalmas arra, amire használják: kicsit becsípni vacsora előtt.

Mivel Locatellinél mindig nyálcsorgatva olvastam az afféle kevésbé divatos zöldségekről, mint zöldborsó meg zöldbab, meg általában az Olaszországból importált szuper minőségű zöldségekről, nyári salátát kértünk előételnek. Telitalálat. Végtelenül visszafogott, nagyszerű ízek, egyetlen viccel – egy kis édesköménnyel (vagy talán édesbazsalikommal?), és egy kevés balzsamecettel. Tökéletes volt, akár egy szabadtéri mise Assisi Szent Ferenc előadásában.



A blog kedvéért tésztát ettünk főételnek – remélem az olvasók tudják értékelni ezt az áldozatot. Egyrészt elfogadtuk a napi ajánlatot, a chitarra alla polpetti-t, vagy valami effélét – megint csak nem értettük igazán, mint mond a fránya talján. A lényeg persze annyi, hogy spagetti volt paradicsommal és tonhalpolpettivel, ami ugye húsgombócot jelent. Ebben is az ízek egyszerűsége dominált, egyetlen jól eltalált csavarral. Ellenőrző kérdésemre a pincér elárulta, hogy valóban tettek egy kis kagyló-alaplét a polpettibe, amitől az egésznek lett egy tonhalra amúgy abszolút nem jellemző mélytengeri umami-íze.

A sommelier szerencsére csak a háttérből irányította a borkarrierünket, de amit küldött, az nagyon el volt találva. A Valpolicella Ripasso - harsány, gyümölcsös fűszeresség - kicsit felizgatta az amúgy nem halálosan izgalmas tonhalgombócos spagettit.



A másik tányéron tagliatelle érkezett kecskegida-ragúval - Tagliatelle al ragu’ di capretto e pecorino. Ez Locatelli másik erőssége, a vadhúsok a zöldfűszerek, a gombák, mindaz a sok szép erdei dolog, amit Észak Itália kínál. Ha jól vettem ki, ez itt némileg zsályás volt, de csak épphogy egy picit, mert mindenekelőtt a kecskegidát lehetett érezni. Finom volt, visszafogott és elegáns. Viszont, mivel Primus Lacrima Morrót kaptunk hozzá, - egészen mély és csodálatos, szerecsendiós varázsú bor - ez is afféle erdei lakomává nőtte ki magát.



Aztán ajándékba megdobtak minket mindenféle fura fagylaltgombóccal, melyeknek már nem emlékszem a pontos nevére, vagy eleve nem is tudtam. A pármaitól azt is megtudtam, hogy bár Giorgo amúgy folyton ott van az étteremben, éppen előző nap utazott el a családjával nyaralni, így a neves cheffel személyesen nem nyílt alkalmam találkozni.



Egészen belejöttünk és a rend kedvéért rendeltünk még édességet is, konkrétan egy Fondente di cioccolato allo zafferano, gelato al latte, -t, azaz csokifondant, sáfrányos fehércsokitöltelékkel, tejfagyi körettel. Mit mondjak: jó volt. Pláne, hogy hozzá a szommelié egy merészebb ajánlatát, a Diplomatico Esclusivo nevű finom rumot szopogattuk.

A fényviszonyok megtréfálták a fényképezőgépemet, ezért a dokumentáció nem kifogástalan, de az élmény legalább tökéletes volt.