Lecsós tészta



Soha nem tudok ellenállni egy jó kis fúziónak. Elismerem, hogy a lecsós tészta nem egy világrengetően innovatív ötlet, de valakinek ki kellett próbálnia. Nem a kedves olvasó dolga, hogy kockáztassa az ebédjét légből kapott ötletekért.


Ahogy nő a tapasztalatom, a lecsó is egyre finomabb lesz, már nem a különféle disznószármazékok helyes és túlnyomó arányaiban látom a siker kulcsát, hanem pl. a paprika helyes megválasztásában – nyár végén nem ritka, hogy fonnyadt kápiát árulnak lecsópaprika árban. Ilyenkor érdemes bevásárolni. A kápia ízgazdag, édes, savanyú, intenzív, ráadásul gyönyörű élénkpiros színt kölcsönöz a lecsónak. A lecsópaprika használatát már a minimum felé tolom, egyszerűen silány íze van, addig jó, amíg észrevehetetlen. A lecsó amúgy is híres a variálhatóságáról – tojásos, rizses verzióit soha ki nem állhattam.

Persze nem voltam igazi radikális szintetizátor, mert nem pennét vagy rigatonit hívtam a tésztához, hanem egy jól kézre eső, szinte magától értetődő - szabálytalan négyzetlapocskákból álló - csuszatésztát. De annyit azért megtettem, hogy egy serpenyőben némi olívaolajon két átnyomott fokhagymát és csilit melegítettem, aztán ráborítottam a csuszatésztát, majd apróra vágott bazsalikomot, mentát, rá egy diónyi vajat, egy kanál főzővizet és hagytam pár percig összeérni ezt az olaszos gondolatot.
Szervíroztam, majd a tetejére lecsót szedtem. A piros lecsólé szépen összefolyt a tészta fokhagymás, vajas, olajos zsírjával, és együtt kifejezetten kellemes ízű fogást adtak. Tehát semmi akadálya annak, hogy ha csak egy fél adag lecsó maradt otthon, némi fokhagymás csuszatésztával fuzionáljuk.