Szépen muzsikál a bresaola



Újra Berlinben voltunk, nekem pedig kevéssé gasztronómiai megfontolásból, de a Mauerpark csücskébe futó Oderbergerstrasse volt az egyik kiemelt célpontom. A társaság férfitagjai hamar megúnták, hogy a feltúrt gasse földkupacait kell kerülgetniük, ezért betérünk az első étterembe, ami alkalmasnak tűnt egy stratégiai megbeszélésre. 

Il Giradischi– olaszul lemezjátszó– hirdette az ajtón a konyha típusát, ám a hangrögzítő eszköz és a pizzaforma közötti éleslátó párhuzamot csak a lemeztokba csúsztatott menü, és a hangszedő kar ábrájával ellátott evőeszköz-csomag kiadásával sikerült megfelelően a szánkba rágni. Egész addig a rockrelikviák gyanútlan utálatával tekintgettem körbe, abban reménykedve, hogy nem szólal meg valami a falra tapasztott lemeztokokból. Szerencsére a pultban mozgó lány tétlen dudolászással, Tibi, a felszolgáló pedig olasz fiú lévén inkább csinos keretező mondatokkal keltette a hangulatot.

Először a mozzarella di buffalát szúrtam ki az étlapon, ami önmagában kevés lett volna, ha nem kíséri az összetevők között egy lombardiai húskülönlegesség, a bresaola nevezetű felvágott, parmezánnal, amivel legtöbbször magában, előételként kínálják. Ezzel a trióval nem ronhattam nagyot, hiszen a sajtok nem túl markánsak, a vékonyra szeletelt hús feltétek pedig az alattomos sonkakonfettivel szemben– mely a sajtlepedő alá bújva ízesül– egy könnyed ragtapasz-rántással eltávolítható, amennyiben mégsem váltja be az előzetes elképzeléseket.

Az asztaltól nem volt közvetlen rálátásunk a konyhára, de valahol, egy szilánknyi üvegfelületen tükröződött a kemence lobogása. Ebből a látomásból ugrott elő Tibi, egyenként három akkora pizzával, mint egy duplalemezes tok, ám valami érthetetlen okból a pizzák alatti tányérok harmadakkorák voltak mint maga a tészta, így az egyik széle hamar a kezére leffent. És ekkor, mint egy lángpallosú szeráf, Tibi megmerevedett, majd alkarjával a tűzforró tészta alatt várta, hogy vékony textúra engedelmeskedjen a gravitációnak, és lassan az asztalra málljon.
 
Kis spirituális szünet után a rend helyreállt, ettől fogva a mamlasz módon túlcsorgó tésztaperemek visszatürködése a mi feladatunk volt. De ez területharc sem vette el a figyelmet magáról a tésztáról. Szép kis korong volt, tele felhólyagzással, ami arról árulkodott, hogy a tészta itt-ott képes volt levegőt venni a kemence megfelelő hőfokán. A feltét nem tehénkedett rá, nem fojtotta meg a tésztát – a bresaola szirmok, felette a parmezán pelyhek könnyedén ültek meg a tetején. 
 
Kifogástalan pizzatésztát legalább olyan nehéz gyártani, mint síkosító paradicsomszószt a feltét alá. Könnyen előfordul, hogy túl édes, vagy fűszeres massza lesz belőle – itt azzal a mozgékony, derengő változattal találkoztam, ami alatt sosem tűnik el teljesen a tészta. Foszlányosra sült szeletek helyett pár mézédes koktélparadicsom robbant be a sós túlerőbe. 

 
Távozáskor egy helyi csapat váltott minket, az egyiküket aznap láttam egy másik városrészben hajat vágni egy szamurájkardos logóval ellátott fodrászatban. Kiderült, hogy Berlin legalább olyan kicsi mint Budapest, és hogy nyugodtan járhatunk pizzázni a fodrászunk törzshelyére.