Vaddisznó-bolognai a Két Szerecsenben



Még emlékszem arra az időre, amikor a Két Szerecsen meglepően letisztult, nyugatias újdonságnak számított, és némi merészség és idealizmus is tetten érhető volt abban, hogy egy ilyen éttermet nyitottak. Azóta a Két Szerecsenről már sok rosszat és sok jót is lehetett hallani, tapasztalni, végül megtalálta a helyét a fővárosi vendéglátásban, mint megbízható, visszafogott találkahely – legalábbis én annak használtam és annak tökéletesen működött.
 


Mivel szakmai ügyben beszélgetni mentem valakivel, nemigen jutott időm rá, hogy tüzetesen szemügyre vegyem a környezetemet, és ezt a környezetem sem kényszerítette ki – ezért mondom, hogy jó találkahely.

A vaddisznóragu nem egy nagyon különleges szósz a toszkánai őszben, - max a budapestiben - ahol a vaddisznóragus pasta bevett előétel – általában tagliatelle, pappardelle vagy más széles metélt kapja.  A vaddisznóragu az valójában nem más, mint a Két Szerecsenben bemutatott vadissznó-bolognai, ugyanúgy, répa, zeller, tej, vörösbor a karakterek. Talán csak eggyel érzékenyebben kell hozzáérni, hogy az illékony vadíz megmaradjon, és van ennek még egy titka: a főzéshez használt vörösbort kell nagyon értően kiválasztani, mert a rosszul megválasztott bor nagyon messzire el tudja vinni az ízt.

A Két Szerecsen változata nem volt rossz, de talán pont a nem tökéletes vörösborválasztás miatt, a szósz íze elindult egy egyértelműen savanyú irányba, ami a zsályával együtt jelezte, hogy vadhús van a mélyben, de konkrétan az ízét végül nemigen lehetett érezni. Mindazonáltal nem volt kellemetlen.



Tesztelőpartnerem sütőtökpürés raviolija parmezánkrémes spenóttal sokkal izgalmasabban nézett ki – a tetején hatalmas sajtlemezekkel, de az én szám ízének borzalmasan édes volt, és egyúttal karaktermentes, bár ezen a parmezán némileg javított. Ezek a tálak esztétikailag mind kifogástalanok, ízükben is megütik az elvárható európai színvonalat, de a kitűnőség, az élményszerűség azért még erősen hiányzik belőlük.