Vaddisznópofás spagetti a körúton



Olyan helyet találtam, hogy egy pillanatig elgondolkodtam azon, hogy megírjam-e, mert eddig még mindig volt szabad hely, és nem szeretném, ha két hónap múlva már csak foglalással lehetne leülni. De aztán elkezdtem aggódni, hogy vajon életképes-e a vendéglátói koncepció úgy, hogy nincs mindig teltház – nem szeretném látni, ahogy alábbadnak, elszürkülnek visszaváltanak valami biztonságos sebességbe – ezért inkább úgy döntöttem, nem leszek önző, és mindenkit elküldök a Spazióba.


A Körút egyik sokat látott üzlethelyiségébe, a régi Csirkefogóba kellett eltalálnom pár héttel ezelőtt, amikor egy éttermekben nálam jártasabb kollegámtól megkérdeztem, hol lehetne errefelé valami jót enni. Ő ajánlott be ide, ahol állítólag az olimpiás Takács Lajos tanítványai főznek.

A Spazio első látásra nem adja el magát, a nagy üvegportál mögött karácsonyi ajándékok, kivilágított szarvasok, mittomén mi minden, eggyel beljebb kicsit talán merev kávéházi berendezés (kávéházhoz túl nagyok az asztalok), Manuel Café, és jó adag olasz hangulat, és csak tíz méterrel beljebb jutunk el a lényegig: a fekete táblára írt napi és heti ajánlathoz.

Asszem Párizsban és máshol nyugaton, ahol vannak rendes kávéházak ez nem ritka műfaj – kávéház bisztrókonyhával – nálunk ilyet még nem láttam, de itt a rendes étlapon a szendvicsek és a sütik vannak, a táblán pedig az igazi fogások, melyek folyton változnak. Mivel a személyzet is kedves, közlékeny, a tábla közös áttanulmányozása már meg is teremti a bizalmi légkört.

Igazából tésztát csak harmadszorra sikerült ennem, mert annyira jó húsok, májak, zuzák, levesek voltak, hogy mostanáig nem jutottam el odáig. A levesek szépek és mindig egy kicsit túl simogatóak, de hát ez manapság így divatos –evvel együtt első osztályú ízük van, és csodásan játszanak a textúrákkal, kontextusokkal, ma a tormahabról azt hittem tejszínhab, és percekig nem bírtam rájönni, mi az a félig-meddig puha dolog a céklalevesemben - keménytojás .

A pasta viszont nagyszerű volt, és – ezen a helyen meglepő módon – kifejezetten nagy adag – 1500 forintért ilyen finomat és ekkorát, ennyi jó alapanyaggal nem kapni sehol Budapesten.  A spaghetti nem véletlenül volt idézőjelben, asszem az ilyesmit inkább chitarrának hívják, a lényeg, hogy soktojásos házilag készült finomság, némileg négyzetes keresztmetszettel. Nagy darab csodás vargányakalapok és más húscafatkák bújkálnak a tésztaboglyában, ami talán súlyra nem volt több, mint húsz deka, de a sok tojástól igen laktató volt. Az íze háborítatlan húsíz, vargányafoltokkal, de messze nem a színhús íze, hanem sokkal inkább májra, velőre emlékeztet, van benne valami fülledt, erdei, férfias hangulat, tesztelőtársam puskát akart ragadni. És ő hívta fel a figyelmemet arra is, hogy a vékony, de minden adaléktól – tejszín, liszt, bor, bármi – mentes szószban mennyire jelen van az a természetes nyák, talán az enyvnek valami rokona, ami a csontból fő ki, amitől a kocsonya megdermed, és amitől az ember szája széle olyan érdekesen kezd ragadni.