Borjúmirigy erdei gombával és házi tarhonyával



Dél körül mostanában beírom a facebookba, hogy Márgál, és megnézem, mi az aznapi menü, mert Gál Attila azt találta ki, hogy becsületkasszás vendéglátással hozza közelebb az utca emberéhez az amúgy nem éppen olcsó gourmet-konyhát, amit a Király utcai éttermében visz.


Viszont nyilván meg kellett várnom, amíg lesz valami tészta, hogy írhassak is róla, ezért elég sokáig hiába nézegettem a menüt, míg aztán egy nap valamiért nem tudtam megnézni, viszont arra vetett a sors, és akkor már beültem ebédelni. És akkor mit látok? Tarhonyát a menün.

A sütőtökleves kedves formájú, könyökkel az asztalra támaszkodó csészében érkezik, viszont nem különösebben finom. A borjúmirigy viszont csodálatos, azt hiszem ez itt specialitásuk, és tényleg értenek hozzá. A balzsamecet a mirigy alatt nem puszta dekorfestés, hanem íz-szorzó, a gránátalma-magvak is legalább olyan finomak, mint amennyire dekoratívak. A csillogó szószban úszó gomba is jó, a ruccolára szerintem nem lett volna különösen nagy szükség. A tarhonya finom és kellemesen ízetlen, ránézésre kicsit fura. Az egész ételen végigfutó csillogó szószon kívül a tarhonyán valami fehér izé is van, mintha tejföllel forgatták volna össze. Ez viszont nem szép és nem is lehet pontosan érteni, mit keres ott. Ennek a tarhonyának az íze tökéletesen belesimult a szószéba, csak a teste számít, mintha a szabálytalan kis göbök mindössze a szósz sűrűbb pillanatai lennének. Ez persze érthető, ha meg akarjuk védeni a mirigy tünékeny, puha édességét, és az azt kihangsúlyozó pikáns villanásokat.

Amúgy a becsületkasszának egy érdekes formáját valósította meg a Márgál, mert az azért ki van írva, hogy mennyi az ételek önköltsége – a főétel 650, a leves 350 – mintegy útmutatóként. Így a konform viselkedés nyilván erre tenni egy kis borravalót. Mi is ezt tettük, de ezzel együtt is 1800-at fizettünk egy olyan ebédért, ami más hasonló kaliberű éttermekben minimum 3000 lett volna. Kösz Márgál, megyünk máskor is!