Fokhagymás-salátás makaróni



Most kell bevallanom, hogy mivel megváltoztak az életkörülményeim, egyre kevésbé tudok rendes polgári konyhát vinni, és egyre gyakrabban találom szembe magam azzal a feladattal, hogy egy kifosztott konyha maradékaiból kell valami ehetőt összedobnom, ráadásul olyat, amit két válogatós gyerek is megeszik.


Viszont azt is be kell vallanom, hogy ezt a fajta kihívást eggyel jobban szeretem, mint egy bonyolult recept egy az egybe lefőzését, még akkor is, ha gasztronómiailag amazok nagyobb örömet okoznak. És ilyenkor mindig kiderül, hogy tehetséges vagyok. Mert a semmiből is finom pastát főzök. Tegnap is ez történt. Maradék (!) pasta, ami azt jelenti, hogy a hűtőben egy kis műanyagdobozban pihent egy napot, miután kicsit megszáradt (ez csak annyit jelent, hogy kell neki egy kis finishing forralás, amitől visszanyeri a rugalmasságát), és egy szál friss fokhagyma jelentette az alapot. Nehezítésnek nem volt a hűtőben tejszín.

Felvágtam hát a friss fokhagyma szárát karikákra, magát a fokhagyma gerezdeket pedig csak ketté. Kis vajon megpároltam a fokhagymafejeket, aztán (valami buliról megmaradt) fehérbort öntöttem rá, és leforraltam róla. Aztán beledöntöttem a pastát, ráöntöttem kb két deci tejet, meg a kicsire vagdalt fokhagymazöldjét, és egy kockákra vágott paradicsomot, felforraltam az egészet, és aztán hogy a tejszínes hatást imitáljam, meghintettem liszttel, amitől elég szépen besűrűsödött. És nem vittem túlzásba, éppen a kellő nyákos hatást lehet ezzel is elérni. Közben szerecsendiót reszeltem rá, majd elkeseredetten néztem körbe, mit lehetne még beletenni. És akkor megláttam: egy kis gombóc majdnem friss kínai kelt, amit úgy ahogy van apórra vágtam és beledobtam a kihülőfélben lévő kompozícióba. Most lehet, hogy senki nem fogja elhinni, de jó volt. A kis ropogás, a kis rost jót tett az elomló anyagokból álló fogásnak, és a gyerekek is befalták no problem.