Kétmillió éve a konyhában: a gasztronómia evolúciója

Egy elmélet szerint azért álltunk két lábra, hogy ne süsse a hátunkat a nap. Nem is hinnénk, milyen sok köze van ennek a főzéshez  vagy amit ma annak tartunk. Ős-lábasok, tüzes gödrök mélyére néztünk, hogy aztán egy szexi Homo erectus, egy japán szerzetes és Ferran Adrià társaságában mi is teljesen belekavarodjunk a gőzbe…

Turkana boy.jpg

Forrófejű ősök

A Homo sapienshez, azaz hozzánk vezető evolúciós ág 5-6 millió éve vált el a csimpánztól: a „bölcs ember” (ahogy magunkat hívjuk) ősének legelső attrakciója pedig a két lábon járás volt, ami önmagában elég nagy misztikum. Miért egyenesedtünk fel? A 3,6 millió éves „laetoli lábnyomok”, melyeket Tanzánia északi részén fedezett fel a híres régész-antropológus, Mary Leakey 1976-ban, új kaput nyitottak önmagunk megismeréséhez. Az 54 lábnyom, amiket egy vulkánkitörést követő esőzés után őrzött meg a nedves tajtékkő, egy kisebb és egy nagyobb termetű emberszabású (valószínűleg Australopithecus afarensis) meghitt sétáját véste az időbe, millió kérdést vetve fel, egyúttal hozzásegítve minket, hogy legalább annyit megértsünk magunkból, mint amennyit ma érteni vélünk. Akár ős-szerelmespár is lehettek, ahogy azt több romantikus rekonstrukción láthajuk, Mary Leakey eredetileg viszont inkább anyára és gyermekére tippelt, sőt, egyes elemzők szerint a pár mögött egy harmadik, még kisebb termetű személy is gyalogolt…

laetoli3.jpg

Egy azonban biztos: mindannyian biztosan álltak a lábukon, vagyis felegyenesedve jártak. Miért? A legkreatívabb, de igen logikus elmélet szerint – mely a liverpooli John Moores Egyetem professzorától, Peter Wheelertől származik –, elődeink azért egyenesedtek fel, mert a sorozatos klímaváltozások miatt egyre kisebbre zsugorodott a számukra otthont és (akkor még feltehetően csak növényi) táplálékot jelentő erdő, így ki kellett merészkedni a szavannára utánpótlásért. Namost az erdőben kellemes árnyék van, míg a szavannán egész nap tombol a napsütés. A széles körben elfogadott elmélet szerint őseink azért emelkedtek fel, hogy optimalizálják testük hőleadását és megakadályozzák a túlhevülést. Felegyenesedve ugyanis a napfény sokkal kisebb felületen, csak a fejükön érte őket, így 60%-al csökkenthették a szervezet felmelegedését, emellett a test távolabb is került a forró talajtól és a belőle kisugárzó hőtől, a talajszint feletti légáramlatok pedig további hűtést biztosítottak (forrás: Robin McKie: Fejezetek az emberi evolúció történetéből – Emberré válás).

Hogyan került a kezünkbe a fakanál?

Évmilliókig tartó út vezetett odáig, melynek első drámai állomása – felegyenesedésünk következtében –, az volt, hogy szabaddá vált a kezünk, így folyamatosan tudtunk „matatni” a szavannán, pl. olyan ősgumók után, amelyek – a mai répához, burgonyához, gumós zöldségekhez hasonlóan – tele vannak tápanyaggal: proteinnel és szénhidráttal egyaránt. De a földben való matatás mellett még egy meghatározó fordulat következett be: a szabad kéz képes volt alkotni, megcsinálni azt, amit az agy kigondolt. Ez egy igen hosszú, bonyolult, oda-vissza ható folyamat, a lényeg, hogy a szabad kéz lehetővé tette az előretervezést, a gondolatok „stratégiai megvalósítása”, a jövőre való felkészülés pedig evolúciónk egyik legfontosabb lépcsőfoka. Tehát agyunk és kezünk egyre intenzívebb meccset játszott egymással, amitől mindkettő fejlődött.

A kéz szabaddá válásának hajnalán eszközöket készítettünk kőből és lávából, többek között a kiásott gumók és összegyűjtött olajos magvak (utóbbiak, mint tudjuk, szintén fehérje- és tápanyagbombák) összezúzásához és pépesítéséhez, a jobb emészhetőség érdekében. Valójában ezen a ponton született meg az emberiség egyik legtökéletesebb konyhaeszköze, a mágikus mozsár>>

Amitől a többlet „az agyunknak jutott”

Persze nem egy meghitt kreativitás-fejlesztő workshopon, hanem egy évmilliókig tartó kiválasztódási folyamatban vettünk részt, ami oda torkollt, hogy 30 ezer éve közeli rokonok nélkül élünk a Földön (mivel unokatestvéreink, mint pl. a Neandervölgyi és a flores-szigeteki „hobbit” nem bírták ki mellettünk és kihaltak). A kép ezt megelőzően több millió évig igen színes volt, mindenféle alkatú és intelligenciájú rokonok rótták bolygónk ösvényeit, és egyeltalán nem csak Afrikában. Európában és Ázsiában is jelen voltak, ugyanis mielőtt a Homo sapiens kb. 90-100.000 éve kirajzott volna Afrika keleti részéről, más emberszabásúak már megtették ezt az utat, egészen pontosan a Homo erectus (felegyenesedett ember), aki úgy 1,8-2 millió éve kerekedett fel a mai Kenya és Tanzánia területéről (Omo-völgy).

De hogyan segítette a folyamatot a változatosabb menü?

Vegyük először a fehérjét: jelenléte a táplálkozásban sorsfordító volt számunkra, ezen belül (a legtöbb elmélet szerint) elsősorban az állati fehérje játszotta a főszerepet, vagyis a húsfogyasztás hatalmas löketet adott agyunk, idegrendszerünk fejlődésének már magzati korban, ugyanis a szülő tápanyagdús étrendje már ekkor hatással van a gyermekre.

Mint említettük, a szabaddá vált kéz eszközöket alkotott, és nem kellett sok idő hozzá, hogy ezeket az eszközöket ne csak feldolgozásra (magvak, gumók összezúzására), hanem állatok húsának megszerzésére és a csontokban lévő első osztályú tápanyag, a csontvelő kinyerésére is használjuk – utóbbiban pedig nemcsak fehérje, de igen értékes zsírok is vannak. Mindenevővé válásunkhoz hozzásegített a természet is, egész pontosan annak kegyetlensége vagy épp kegyessége: a klímaváltozások, a jobb és sanyarúbb időszakok folyamatos brainstormingra késztettek, fehérjével turbózott aggyal pedig kreatívan, sőt, sikeresen vettük az akadályokat: alapjában véve a húshoz is azért nyúltunk, mert a növényi táplálékot adó élettér lecsökkent, felegyenesedésünk révén viszont megnyíltak számunkra a szavannák.

Lényeg a lényeg, a Homo erectus mintegy 2 millió éve már fogyasztott húst és csontvelőt, vagyis mindenevő volt, és ezzel jelentős előnyre tett szert a távoli rokonsághoz, pl. a teljesen vega Australopithecus boisei-hez képest, aki nem a környezethez való rugalmas alkalmazkodást, hanem a specializációt választotta: ki is halt. Ugyanis az A. boisei növényi tápláléka helyhez és klímához kötött volt, így amikor változtak a dolgok, nem tudott reagálni, kreatívabb agyat és új emésztőrendszert pedig nem lehet egyik napról a másikra kifejleszteni. Azzal kapcsolatban, hogy a Homo erectus – akinek leghíresebb lelete, a Turkanai Fiú egyben evolúciónk első „szuperpasija” is volt: karcsú, izmos, szőrtelen (relatíve), sötét bőrű, ha megérte volna a felnőttkort, 190 cm-re nőtt volna – maga ejtette-e el a húst vagy csak dögöket dolgozott fel, még kérdés.

Homo E.jpgA Turkanai Fiú (Homo erectus) fizikai adottságai arról tanúskodnak, hogy sok időt töltött forró, száraz helyen. A mai maszájokéhoz hasonló izmos, magas, karcsú testalkat, a viszonylagos szőrtelenség lehetővé teszi, hogy a test nagy felületen párologtasson, vagyis optimalizálja hőleadását. Erectus bőre pedig azért volt sötét, mert a szőrtelenség, ami a jobb párologtatás miatt alakult ki, erősen pigmentált bőr nélkül védtelenné tette volna a nap káros ultraibolya-sugaraival szemben. Az ún. "krurális index" (a sípcsont és combcsont hosszának aránya) azt mutatja meg, hogy közvetlen őseink melegebb vagy hidegebb, szárazabb vagy dúsabb növényzetű, inkább, vagy kevésbé napsütötte helyről származnak. (Minél magasabb ez az arányszám, annál magasabb, karcsúbb testalkatról van szó, ami forró, száraz területről való származásra utal.) A testalkat és a bőrszín alapjában véve ezeknek a klimatikus körülményeknek a függvénye.

És hogy technikailag hogyan vált „agyunk javára” a mindenevés? Felegyenesedésünk következtében gyomrunk, bélrendszerünk kisebb és érzékenyebb lett, a vegyes étrend (hús, csontvelő) pedig jól igazodott ehhez: a könnyebben emészthető, értékes táplálékból gyorsabban, hatékonyabban tudtuk kivonni az energiát, így az tényleg „agyunkat táplálta”. Szervezetünknek immár nem kellett egész nap azzal foglalkoznia, hogy lebontsa a nyers növényeket és megkapja belőlük a szükséges tápanyagokat, mint ahogy azt a ma élő növényevő főemlősök is teszik (a feladat pedig hatalmas és folyamatosan robotoló bélrendszert kíván, amit nem is lehetne két lábon járva managelni).

Homo E2.jpg

Erectus, az első Globe trekker

Amikor ősünk mindenevő lett, egyre rugalmasabbá vált. A szűk élettértől való elszakadást és a máig tartó vándorlás megkezdését az tette lehetővé, hogy a Homo erectus (vagy esetleg már közvetlen felmenője, a Homo habilis) „kitalálta”: nem a növényektől fog függeni, hanem a hústól. A Homo erectus hatalmas lépcsőfokot ugrott az evolúcióban és a növényekhez tökéletesen alkalmazkodó állatokból kezdett el profitálni. Így akár nagy távolságokat is megtehetett, meghódította Ázsiát és Európát, és még egy fontos dolog: némileg uralni kezdte életét, az eszközkészítés lehetővé tette számára, hogy „tervezzen”, felkészüljön a jövőre, és egy picit kevésbé legyen a természet játékszere. Egy ilyen lazább helyzet pedig magával hozza, hogy ne kizárólag a táplálék megszerzésével foglalkozzunk a nap 24 órájában (amikor épp nem a szaporodással), hanem több idő jusson egymásra, közösségi kapcsolatokra, a szociális háló fenntartására, vagyis: humán dolgokra, vágyakra, tervekre, gondolatokra… az előzetes szcenárióval ellentétben a kutatók nagy része ma már egyetért abban, hogy Erectus nem egy üres tekintetű bunkó volt, hanem olyan valaki, akiben igenis meglátnánk magunkat, ha találkoznánk vele. Bizonyíték erre pl. annak a szintén Kenyában talált, 1,5 millió éves Homo e. nőnek a maradványai, aki A-vitamin túladagolásban szenvedett (ez is alátámasztja, hogy húsevő volt, egészen pontosan májból adagolta túl magát), nagy fájdalmai voltak, ízületi bántalmai miatt nem tudott járni, ami önmagában halálos ítélet lett volna az adott környezetben. A vizsgálatok azonban kimutatták, hogy súlyos állapota ellenére halála előtt jóval több ideig élt, mint amennyit egy ilyen betegség lehetővé tett volna. Ez pedig csak úgy lehetséges, hogy a többiek ápolták, gondoskodtak róla, ételt, vizet vittek neki, és vigyáztak rá, hogy ne támadják meg a ragadozók: a kötődés fontosabb volt számukra, minthogy megszabaduljanaktőle, mert esetleg gyengíti a csoport túlélési esélyeit.

potatoe.jpg

Húskrumpli: a szuperkaja

A hússal megvolnánk, de a krumpliról is szót kell ejtenünk, fejlődésünkre ugyanis – minden jel erre mutat – az azóta is töretlenül népszerű húskrumpli-páros együtt volt sorsfordító hatással. Persze, akkoriban a menü minden elemét bio forrásból, optimális módon kaptuk meg, nem sokszorosan feldolgozva, fagyasztás után bő olajban sütve (felmerül a kérdés, vajon milyen hatással vannak agyunkra a modern-kori mutánsok). De kanyarodjunk vissza másfél-kétmillió évvel: a klímaváltozások során, amikor az éghajlat őseink életterületén épp szárazabbra fordult, a gyümölcsök, olajos magvak és a zsákmányállatok száma lecsökkent. Az ősgumók viszont – melyek mai leszármazottai a burgonya, a kasszava, a jamgyökér, a batáta és a manióka – bírták a szárazat és mind a hússal együtt, mind pedig húshiányos időszakokban kellő tápanyagot biztosítottak. Mivel fehérje és szénhidrát egyszerre van bennük, komplex tápláléknak, akár húspótlónak is tekinthetők, mint ahogy ma is ők képviselik bolygónk jelentős részén az alapélelmet (azokat közülük, amelyekben kevesebb a protein, az évezredek során megtanultuk növényi fehérjében gazdag magvakkal párosítani, pl. a  dél-amerikai indiánok a parázsban sült burgonyát mogyorós paprikaszósszal fogyasztják, ez esetben utóbbi helyettesíti a húst).

Egyes elméletek szerint (Richard Wrangham és kutatócsoportja, Harvard Egyetem) a kihívásokat remekül tűrő ősgumók szerepe fejlődésünk tekintetében még nagyobb, mint a húsé, mivel mindig elérhetőek voltak és szerintük egyeltalán nem csak a Homo erectus, hanem már az Australopithecusok (akiktől a bejegyzés elején említett lábnyomok erednek) is rendszeresen fogyasztották őket. Vagyis „okosodáunk” mintegy 4 millió éve folyamatban van, hála a krumplinak (és a húsnak).

Bozótchips Erectus-módra & más ősi konyhatechnikák

Jelenlegi tudásunk szerint a tűz kb. 1,6 millió éve van velünk (Kenya, koobi-forai leletek), az viszont nem ismeretes, hogy mikor esett bele – valószínűleg véletlenül – az első krumpli. Richard Wrangham és kutatói véleménye szerint a Homo erectus volt az, aki először majszolt ízletes, a szervezet számára remekül emészthető, jól hasznosítható ős-chipset, és persze egyből rá is kapott. Innen pedig már egyenes út vezet a főzéshez, azaz azon folyamatok és technikák összességéhez, ami által emészthetővé tesszük táplálékunkat, eltávolítjuk belőle az esetleges mérgező anyagokat és kórokozókat, és ami egyben arra kell, hogy irányuljon, hogy a lehető legtöbb hasznos tápanyagot: fehérjét, „jó” szénhidrátot, ásványt és vitamint őrizzünk meg szervezetünk számára. Ezért nem mindegy, milyen fajta, milyen erős és milyen hosszan tartó hőhatásnak tesszük ki a nyers táplálékot. (A házitészta evolúciója: vér & glutén>>)

De miért kezdtünk el főzni, miért nem maradt a dolog annyiban, hogy várunk a következő villámra, ami lángra lobbantja a száraz fát, hogy, amikor a tűz parázzsá csendesül, gyorsan beleszórjuk a krumplit?

Valószínűleg az első parázsban sült „bozótchips” íze volt az, ami arra ösztökélte Erectust, hogy próbálja megismételni, reprodukálni a folyamatot. Gondoljunk bele, milyenek vagyunk mi magunk és meg fogjuk érteni őt is: a jót, az élvezeset újra és újra át akarjuk élni, kísérletező énünk pedig arra ösztökél, hogy tökéletesítsük a folyamatot, még jobbat kapjunk, ráadásul akkor, amikor csak akarjuk, vagyis a dolog ne legyen környezeti tényezők függvénye. Bár innentől kezdve az első tűzhelyekig, amit már mi, azaz a Homo sapiens épített úgy 40.000 éve (Terra Amata-lelőhely: Franciaország, Zhou-koudian: Kína) elég nagy a csend, de egyvalamihez biztos visszanyúlhatunk: azon főzési technikákhoz, melyekhez nem kell tűzhely, és melyek a világ számos részén (Hawaii, Japán, Új-Zéland, csendes-óceáni szigetek…) ma is virágoznak, és nemcsak a helyi turista-attrakciók részeként. Mielőtt bemutatnánk őket egy galéria keretében, felhívnánk a figyelmet egy könyvre: „Modernist Cuisine”, amiről Ferran Adrià, a gasztronómia kortárs katalán szuperguruja azt nyilatkozta, hogy „gyökeresen változtatja meg a főzéshez való viszonyunkat”. A galéria végén kiderül, miért hoztuk ezt ide.

A Föld konyhája

imu6.jpg

imu4.jpg

A Hawaii-szigeteken imuban (föld-sütőben) pirul a kalua-malac, az édesburgonya, a taro, a banán, és a majomkenyérfa-gyümölcs.

Imu_kalua pig.jpg

Lovo_Fiji.jpg

Hawaii-on, Tahitin, Új-Zélandon, Fijin, a polinéziai és mikronéziai szigetvilágban ma is virágzik a „földben sütés” ősi hagyománya, ami persze nemcsak annyiból áll, hogy ásunk egy gödröt és telehordjuk forró kővel. Nagyon kell érteni a föld-sütő megépítéséhez, hogy hogyan rétegezzük egymásra a különböző anyagokat (merthogy nem csak kőről van szó), és hogy pontosan milyen anyagokat (növényeket, leveleket) és köveket használunk (a bazalt a legjobb). Ugyanis a föld-sütő nem csupán süt, hanem párol is, ezt szolgálják a közvetlenül a bepácolt étel köré helyezett, jól megválogatott levelek, melyek nedvességet és aromát is nyújtanak. Ha sikerül tökéletesen megépíteni a sütőt, amiben kellően áramlik a hő és a gőz, akkor kb. fél nap elteltével eszméletlen ízű és állagú finomságok bukkanhatnak elő a mélyéről.

Barbecue & grill

roasting_Tanzania.jpg

Abban általában egyetértenek a táplálkozáskutatók, hogy az első szándékos hőkezelési eljárás (vagyis: főzés) a roston sütés volt, ennek a mai világkonyhában döntően két fajtáját használjuk: a gyors tempójú, közvetlen tűznek kitett eljárást – azaz a grillezést, mely könnyen átsülő, minőségi húsokhoz jó módszer –, és a lassú tempójú, a tűzzel nem, csak a füsttel érintkező eljárást, a barbecue-t. Írásunk a taino indiánok örökségéről, a „barbacoáról”, egy remek páccal kiegészítve itt olvasható>>

Kőlevestől ős-lábasig

Mezcal roasting pit_palenque.jpg

Mexikóban hatalmas kő-katlanokban sütik az agavét. Ezek már építettek, vagyis az imuval ellentétben ki vannak rakva és fix helyük van.

roasting agave.jpg

Abban is egyetértenek a szakértők, hogy a forró vízben való főzés viszont már nehezebb dió volt és jóval később alakult ki, mint a roston sütés. Egyes helyeken – pl. Thaiföldön, Új-Zéland északi részén vagy Izlandon – évezredek óta használják az őslakók a természet lábasait: azokat a forró-bugyogó forrásokat, melyek a felszínre töréskor kisebb-nagyobb tavacskákba tömörülnek és remekül lehet bennük főzni. Hogy a módszert reprodukálják, őseink tűzben megfelelő méretű és formájú köveket melegítettek, melyekkel kibéleltek egy gödröt, ezt teleöntötték vízzel (a köveknek szivárgásmentesen kellett fedni egymást), majd a vízbe is forró köveket helyeztek, amiket folyamatosan cserélgettek. A víz így a „kőlábason” kívül-belül kapta a hőt, végül felforrt és alkalmassá vált a főzésre. A forró vízben, mint tudjuk, a kórokozók is kimúlnak, így az eljárás bevezetésével őseink nemcsak emészthetőbbé tették, de hatékonyan fertőtlenítették is táplálékukat.

cooking eggs in hot spring_Thailand.jpg

A módszer tökéletesedésének bizonyítékai többek között a közép-amerikai Tehuacán-völgyben lévő kőlábasok, amiket az ott élők még a földbe mélyesztve használtak, viszont már nem kellett minden alkalommal újrarakni a konstrukciót forró kövekből. A végső cél persze az volt, hogy az egészet a föld fölé emeljék és mobilissá tegyék, vagyis ne kelljen állandóan a forró köveket szállítani ide-oda, egyúttal az egyszer már elkészített kőlábast is hordozhatóvá kellett tenni, nem újrafaragni minden költözésnél. Idővel megtalálták a megoldást, azaz, hogy állványokkal vagy lábakkal a tűz fölé applikálják a vízzel teli tartályt: ebből lett, ahogy neve is mutatja, a „lábas”. De főztek elődeink – pl. trópusi vidékeken – puhatestűek, rovarok levetett bőrében vagy vázában is. Azt is felfedezték, hogy az állatok gyomra vízhordóként szolgálhat. A bőr megmunkálásának tökéletesedésével pedig már nemcsak vizet hordtak, hanem főztek és pároltak is bőrtömlőkben, majd, ahogy teltek-múltak az évezredek, a kőlábasokat és a tömlőket felváltották a különböző fémek (bronz, réz, vas) és a kerámia. És hogy ne szakadjunk el a tésztától: az esőerdő kellős közepén, hagyományos módszerrel, bambuszban sült-főttpasta” ma is igazi ínyencség minden világjárónak:

01_bamboo cups, chopsticks.jpg

jungle cuisine.jpg

A pokol japán konyhája

Amikor erről olvastunk, legszívesebben azonnal jegyet foglaltunk volna a legközelebbi Bécs-Oszaka járatra, akkor is, ha számos átszállással, napok alatt kell megtenni az utat, hogy aztán valahogy elvergődjünk Japán legdélibb szigetén, Kyushu-n lévő „Ōita” prefektúrába, ezen belül is a Kannawa Beppu nevű helyre. Japán egyébként is színtiszta misztikum, a minden szinten zajló tapasztalatszerzés földje, belevéve a gasztronómiát, ami valójában életfilozófia, nem szakad el semmitől és ideális esetben tőle sem szakad el semmi.

kannawa2.jpg

Szóval, vágyunk tárgya, Kannawa Beppu valójában egy városnyi méretű természetes gőzkatlan, ami a „pokol konyháiról” (jigoku mushi) híres – így hívják ugyanis a vidék sajátos gőz-tűzhelyein készült ételeket. A minden utcasarkon üzemelő tűzhelyek folyamatosan ontják magukból a forró gőzt, legtöbbjükön mindenki szabadon megfőzheti – pontosabban meggőzölheti – azt, ami a tarisznyájában akad: tojást, édesburgonyát, tengeri herkentyűt vagy akár a régió specalitását, a sertéshús-gombócokat, amit pár yenért bárhol megvehetünk. A terület egy Óperencián túli hely volt egészen a 13. századig, amikor egy karizmatikus szerzetes, Ippen Shonin érkezett Kyotóból és felfedezte, hogy az ember lába alól minden lépésnél feltörő gőz nem feltétlenül pokolbéli átok, hanem akár mennyei élménnyé is válhat, ami az egész vidéket fellendítheti. Így is lett: Ippen Shonin először templomot, majd gőzfürdőket alapított, Kannawa Beppu pedig azóta is vonzza a látogatókat, akik megszállhatnak a gyönyőrű, tradicionális japán fogadókban (ryokan) és puhára párolódhatnak a Kannawa mushiyuban (gőzfürdő).

kannawa5.jpg

Chinoike Jigoku, a "Pokol Véres Tava" (Képforrás>>)

Bár azt nem tudjuk, hogy Ippen Shonin áldásos ténykedése előtt is gőzölték-e ételeiket a kannawaiak – valószínű –, de úgy gondoljuk, a „pokol konyhái” nagyon szépen kapcsolják össze a régmúltat a mával, letűnt idők hominidáinak első próbálkozásait a Homo sapiens 21. századi világkonyhájával.

Végül, egy kép erejéig visszakanyarodunk Ferran Adriàra és a 2011-ben megjelent „Modernist Cuisine” c. könyvre, melyet annyira méltatott. A könyv elsősorban ételkészítési technikákról szól, a sztratoszférába emelve a technológiai-minőségi mércét. Ez az illusztráció, amely a tökéletes hőáramlással megvalósuló főzést hivatott bemutatni, minket azonban valami egészen ősire emlékeztet...:

cooking to perfection.jpg

 (Kép>>)

Forrás (evolúció):

Robin McKie: Fejezetek az emberi evolúció történetéből – Emberré válás

Ajánljuk: Sorsok fonalát szövi a világ legritkább tésztája>>

Klíma & gasztronómia: a globális vegetarianizmusé a jövő?>>