Európé pitája: morzsák a múltból

Ha az idő mélyére akarunk tekinteni és csupán morzsányit megismerni a szinte megismerhetetlenből, messzi vidékekre, szigetekre, hegytetőkre kell vándorolnunk, oda, ahol érthetetlen nyelveken beszélnek és furcsán sütik a kenyeret. Megérthetjük-e valaha Európát, „a gyönyörű nőt”, amit (akit) röpke ezer éve otthonunknak tartunk? Talán, de ehhez morzsánként kell összeszedegetni Európé millió darabra hullott pitáját vagy, mondhatnánk így is: karunkra lendíteni Ariadné fonalát, hogy kivezessen Minótaurosz labirintusából a fényre…

europa1_alexander_sigovcr2.jpg

Zeusz vággyal telve figyelte a türoszi király világszép lányát, Európét, ahogy az a tengerparton kergetőzik barátnőivel. Hogy elnyerje szívét, hatalmas, aranyszőrű, virágillatú fehér bika alakját öltötte magára, akinek a lányok nem tudtak ellenállni: simogatták, babusgatták, ahol érték. Európé is átölelte, meg is csókolta, erre a bika letérdelt előtte, hogy kapjon fel a hátára. Európé nem késlekedett, a bika pedig elvágtatott vele, messze át a tengeren, egészen Kréta mesés szigetéig. Itt teljesedett be nászuk, melyből nagy királyok születtek: egyikük volt Minósz… (Részlet Európa születésének legendájából, fenti, nyitó képünkön részlet Alexander Sigov festményéből.)

2_euros_greek_coin.jpgGörög 2 eurós a Zeusz-bika hátán lovagló Európéval. Minden éremnek két oldala van: egyes értelmezések szerint a legenda korántsem olyan romantikus, ugyanis Zeusz igazi patriarchális módon elrabolta és megerőszakolta Európét. Az igazság? Valószínűleg ennyire nem „egyenes” és a jelenet magva inkább valahol a csillagokban, az emberi történelmen átgyűrűző szimbólumokban keresendő…

Sfakiái pita: az ismeretlen kenyere

Vad, rusztikus és mégis harmonikus, mint a bevehetetlen vidék – Sfakiá –, ahonnan származik. Különleges technikával készül (ld. írásunk végén), a nyers tészta ugyanis magáévá tesz egy finom, friss „anthotyros” sajtgolyót, pont úgy, ahogy Kréta szigete olvasztott magába paradicsomi kultúrákat, amiket, mikor az idő kereke fordult, kegyetlen természetességgel sodort el a a tenger és a végzet. Morzsák azonban maradtak…

sfakia3.jpgSfakiá Kréta legvadabb, délnyugati része, állítólag az egyetlen hely Görögországban, melyen soha nem uralkodott idegen hatalom. Képtelen volt ugyanis bárki megvetni a lábát itt, nemhogy kormányozni: a hódítóknak már a vidék láttán elment a kedve minden további erőfeszítéstől. A 2011-es népszámlálás szerint mindössze 1889-en élnek mintegy 467 km²-en, ők őrzik a sfakiái pita hagyományát, amit – ki tudja? – lehet, hogy már a minószi időkben is falatoztak Keftiu szigetének kifinomult ízlésű lakói.

knossos_palace.jpgValóság, nem mese: a világhírű Knósszoszi Palotaegyüttes Krétán. Majdem 4000 éves, a minószi civilicázió minden tudását magában hordozza, akár a sfakiái pita a mizithra-sajtot: a négy égtájra tájolva építették, hozzá a tengerpartól Európa első „sugárútja”, egy széles, kövezett sétány vezet, 20000 m²-én több mint ezer helyiség található, köztük szobák, termek, fürdők, vízöblítéses mellékhelyiségek, a világhírű bikaugrató udvar és a trónterem – sokkal inkább Ariadné, mint Minósz király trónjával, mivel a minószi a jelek szerint nőközpontú, matriarchális kultúra volt. Ennek ellenére a palotaegyüttest feltáró zseniális brit régész, Sir Arthur John Evans, amikor az 1900-as év egy sorsfordító pillanatában e páratlan időkapszula feltárult a szeme előtt, azt táviratozta az otthon izzadó londoni sajtónak, hogy „Minósz király” palotáját és tróntermét találta meg – javítva az első verziót, amelyben egy „kétségtelenül női uralkodó” trónja és trónterme szerepelt…

sir_arthur_evans2.jpgSir Arthur John Evans, Knósszosz feltárója 1925 körül, szteatit bikafejjel. (Képek: Pinterest)

Evans egyébként ismerte a kor másik régészlegendáját, Heinrich Schliemannt, aki Trója és Mükéné után majdnem Knósszoszt is feltárta, de mivel közben elhunyt, Evans megvette a feltárási területet, ahol hamar kiderült, hogy nem a hódító mükénéiek egyik fényes palotája fekszik az ásók alatt, hanem egy, már jóval a mükénéi előtt virágzó nagykultúra központja, amit ma „minószi civilizációnak” hívunk. Keftiu (az egyiptomiak hívták így Krétát) lakói fénykorukban, kb. i.e. 2000-1700 között paradicsomi módon éltek – erről tanúskodnak a knósszoszi, és a szintén minószi kultúrához sorolható Szantorini-szigeti palotafreskók –, mind a nők, mind a férfiak egyfajta emberi tökélyt testesítenek meg, ahogy a napfényben fürdő tengerparton zajlik az oly könnyednek és fenségesnek tűnő élet: felvonulások, ünnepélyek, spirituális események, sminkelés, csacsogás, sáfránygyűjtögetés kergetőző afrikai kék majmok, a tenger habjaiban játszadozó delfinek, repkedő fecskék között… Minden, amiért nyáron lerohanunk az Adriára, bármelyik 4000 éves freskó egyetlen négyzetcentiméterében benne van.

knossosdavaras_the_ladies_of_the_court.jpgA palota hölgyei: felújított freskó Knósszoszból  

swallows_and_lilies_akrotiri.jpgFecskék és liliomok (freskó Akrotiriből - ma Szantorini)

akrotiri_sea_fresco.jpgA szintén világhírű akrotiri kikötő-jelenet kb. i.e. 1500-ból. A házak közül hölgyek tekintgetnek az érkező gálya felé, mely valószínűleg magas rangú férjet hoz (őt láthatjuk a hajó fő helyén, a bal sarokban ülni), a jelenetet hullámzó tenger, kergetőző állatok keretezik.

A mediterrán idillt az emberiség egyik legsúlyosabb pillanatában a Szantorini-szigetén elterülő Théra-vulkán kitörése söpörte el az i.e. 1600-as években: az Özönvíz után ez volt kollektív történelmünk legpuszítóbb katasztrófája, mely átrendezte Szantorini térképét – kialakítva annak mai formáját –, földrengéseket, hetekig tartó sötétséget, pusztító cunamikat küldött a szomszédos Krétára, de még a Nílus-deltában is megszűnt ragyogni a nap: Egyiptom papjai aggódva tekintgettek Keftiu felé és buzgón jegyzeteltek...

santorini-caldera1.jpgA Szantorini-vulkán kalderája ma: újra megtörténhet? 

dr_moczar.jpgVannak, akik soha nem hagynak fel Európa időmorzsáinak gyűjtögetésével: ilyen Dr. Móczár István, a minószi civilizáció fáradhatatlan kutatója, akinek legutóbbi, látványos kiállítású, letehetetlenül izgalmas műve – mely 25 év munkáját foglalja össze és helyezi kontextusba a bronzkori Krétát hazánkkal, az Égeikummal és egyeltalán a világgal –, 2009-ben jelent meg „Európa Atlantisza” címmel (értékes előszót hozzá a 2007-ben elhunyt Szepes Mária, Dr. Kiszely István antropológusprofesszor, valamint Dr. Bokos Péter geográfus és maga a szerző írtak.) A képen Dr. Móczár – civilben Maglód háziorvosa – landol második, spirituális otthonában, Szantorini szigetén.

Bár a minósziak túlélték a katasztrófát, soha nem sikerült kilábalniuk az általa okozott társadalmi válságból, az idő stafétabotját kénytelenek voltak átadni az akkoriban már javában hódító, tőlük nagyon idegen életszemléletű mükénéieknek, akik sikerrel vetették meg lábukat Krétán férfi isteneikkel egyetemben, akiket (ahogy a minószi civilizációt bemutató videó demonstrálja), a minósziak finoman szólva nem fogadtak tárt karokkal: a rekonstrukció szerint a férfi istenszobrokat ripityára törték. A mükénéiek világa egy ideig együtt létezett Krétán a minószi múlt emlékeivel (ebből az időből származik a „Lineáris B” írás, amit sikerült megfejteni, ellentétben a minósziak írásával, a „Lineáris A-val”, amit nem), végül, a Théra-kitörtés után pár évszázaddal az emberiség sorsát a „tengeri népek” pusztítása tetőzte be: az ókori világ eddig virágzó nagyhatalmai – Egyiptom, a Hettita Birodalom, Főnícia – ekkor a rettegés és pusztulás magasfokát élték meg, büszke, állandóan egymással hadakozó birodalmak szinte fél évszázad alatt váltak a történelem martalékává, semmi sem működött, ami addig, a kataklizmát követően pedig több évszázados szellemi sötétség borult a Mediterráneumra.

Az idő kereke azonban megállíthatatlanul forgott tovább, így ebből a nihilből is született valami: az i.e. 1. évezred során emelkedett fel Karthágó, az ókori Görögország a demokrácia koncepciójával, majd Nagy Sándorral egyetemben, az Óperzsa Birodalom és Zoroaszter, a rögös történelmű Izrael és prófétái, kicsit „arrébb”, Ázsiában Buddha, valamint (vissza Európába): a minósziak talán utolsó lenyomozható kultúrörököse, az etruszk civilizáció.

Bár történelemkönyveink a görögöket és az ő i.e. 5. évszázad során kiteljesedő szellemi-filozófiai virágzásukat szokták kiemelni, a kontinens anyja, Európé biztos kijjebb tolná gyermeke születésének időpontját pár évezreddel, nagy nőközpontú kultúrák: etruszkok, minósziak, a még felfedezésre váró „Öreg Európa” felé, a bölcsőt pedig valószínűleg nem is Krétára, hanem Dél/Délkelet-Anatóliába, Göbekli Tepe, Çatalhöyük  vidékére helyezné… (előbbi az emberiség jelenlegi legrégebbi ismert, a ’90-es évek óta kis részben feltárt, 12000 éves, kifinomult tudással és  technológiával megépített, majd szándékosan betemetett, hatalmas területen fekvő spirituális központja, utóbbi  Öreg Európánkkal szoros kulturális kapcsolatot mutató, virágkorát kb. 9000 éve élő település szintén Dél-Anatóliában.)

gobekli_tepe04.jpgOszlopkörben "beszélgető" (egyesülő?) oszlop-pár Göbekli Tepén. Az egyik legteljesebb dokumentumfilm a feltárásról a munkát a '90-es évektől vezető, 2014-ben elhunyt Klaus Scmidt-tel és számos szakértővel, köztük szufi filozófussal, aki Göbekli Tepe szimbólumrendszerét veszi górcső alá.

Visszatérve a minósziak távoli unokatestvéreire, az etruszkokra: ők az i.e. 1. évezred elején telepedtek le és alakították ki színvonalas kultúrájukat a napfényes Toszkánában, laza városállami rendszerben – e városokat ma Toszkána gyöngyszemeiként tartjuk számon (Volterra, Vetulonia, Arezzo, Corto, Perugia, Chiusi, Populonia, Vulci, Tarquinia, Cerveteri, Veii, a hatalmas spirituális központ, Orvieto, valamint Bologna és maga Róma, bár utóbbi kettő a mai regionális felosztás szerint nem tartozik Toszkánához).

chianina_cattle_tuscany.jpgTitkok békés őrzői: toszkán chianina bocik. Európé és Zeusz legendájában is pont egy ilyen szerepel.

Egy ideig csupán érezhető, de nem bizonyítható volt az etruszk-minószi kapcsolat, a tengeri népek késő-bronzkori dúlása miatt felfordult világban ugyanis szinte lekövethetetlen mozgások zilálták szét a Mediterráneumot, a mai toszkán őslakosok genetikája mindenesetre egyes vizsgálatok szerint az Égei-tenger északi részén lévő Lemnos szigetének lakóéival mutat egyezést. Ennél többet mutat azonban a hatalmas, méltóságot sugárzó toszkán szarvasmarha (chianina) genetikai térképe: a faj egyik európai társával sem rokon, vérvonala közvetlenül Anatóliába és a Közel-Keletre vezethető vissza. Mint újabb, az etruszkok történelmét feltáró kutatások során kiderült, az i.e. 1. évezred hajnalán az etruszkok egy része marháikat hajtva szárazföldön, míg másik része tengeren tette meg az utat Anatóliából Etrúriába (a mai Toszkánába), így a minósziakkal való kapcsolat bölcsője nem közvetlenül Krétán, hanem egy közös, ősi bölcsőben, Anatóliában keresendő (a minósziak ősei is innen hajóztak át az Égei-tengeri szigetre kb. 5 évezreddel az etruszk unokatestvérek Európába való útrakelése előtt).

etruscan_tomb_banquet.jpgTalán a leghíresebb fennmaradt etruszk bankett-jelenet Tarquinia nekropoliszából

Az etruszk kultúrát szinte kizárólag az etruszk nekropoliszok (halotti városok) freskóiból és leleteiből – elsősorban a mesés Tarquiniából – ismerjük, aki viszont csak egyszer is testközelbe kerül e „halotti” emlékekkel, nagy valószínűséggel visszavonhatatlanul az élet szerelmese lesz. Az átható jelenetek, csodás nők, minden élvezetben egy húron pendülő házastársak, buja, fényűző esték, pánsíppal erdőt járó zenészek (ennek hangjával csalogatták elő az etruszkok a vadállatokat), az univerzum mozgását kémlelő, májak fölé hajoló haruspexek (béljósok), pompás ékszerek, női tükrök ezrei, valamint – írásos emlékként – a rómaiak és görögök irigységgel áthatott, álszent erkölcsi sápítozásai bizonyítják számunkra, hogy ha volt nép Európában, aki úgy tudta kitölteni a sors által rá szabott időt, hogy az utolsó cseppig kiélvezte az életet – az etruszkok voltak azok. Haruspexeik egyébként állítólag meg is jóslolták, hogy az etruszk civilizáció a letelepedéstől számítva „10 epokéig” fog fennálni, ami majdnem 1000 évnek felel meg. Az idő múlásának jeleként, és hogy emlékeztessék magukat a végzetre, a legenda szerint Orvieto templomának falába évenként egy-egy vasszöget vertek. A jóslat beteljesedett: ahogy letelt az idő, az i.e. 3. században a rómaiak betörtek Toszkánába és sorra foglalták el az etruszk városokat, legvégül a spirituális központot, Orvietót. A militáns latinoknak azonban volt eszük: a fejlett etruszk civilizációt nem elsöpörték, hanem magukba olvasztották, igyekeztek profitálni művészeti, építészeti vívmányaiból, Orvieto templomát pedig a továbbiakban sajátjukként kezelték. Átvették (némileg) az etruszkok vallását, szokásait, művészeti stílusát, a vízvezetékek és boltívek építésének tudomámányát, adoptálták az etruszk számrendszert (amely aztán „rómaiként” vonult be a köztudatba és mint tudjuk, Európában az andalúziai mórok által bevezetett arab-indiai számrendszer váltotta fel az 1200-as években), a szőlőtermesztés-borkészítés tudományát és a csoportos sporteseményeket és versenyeket, melyeket az etruszkok már jóval a rómaiak előtt szerveztek, azzal a különbséggel, hogy náluk ezeken is részt vettek nők.

etr_couple.gifEtruszk házastársi jelenet

etruscan_sarcophagus.jpgEtruszk házaspár szarkofágja i.e. 520-510 körül (Párizs, Louvre)

Az etruszkok – talán a jóslat miatt – a mának éltek, nem sok írásos emléket hagytak hátra, ami van, azt sem sikerült dekódolni, amit viszont a rómaiak és a görögök feljegyzéseiből ismerünk, az a minószihoz sokmindenben igen hasonló életszemléletre utal: stílus, intelligencia, spiritualitás és életélvezet, designos épületek és életterek, fényes ünnepek, kiemelt státuszú nők, persze ne felejtsük el: a jóból az etruszkoknál is elsősorban az arisztokrácia részesült, abszolút rabszolgatartó társadalom révén élvezet és hatalomgyakorlás náluk is – akár a rómaiaknál – sokszor összeért.

etruscan_woman_tanaquil.jpgTanaquil, eredeti nevén Gaia Cyrilla, Róma első etruszk királya, az i.e. 616-579 között uralkodó Lucius Tarquinius Priscus felesége

tarq5.jpgEgyenjogúság etruszk módra, sportban, életben, szerelemben... (jelenet Tarquinia nekropoliszából) 

A rómaiak, miközben letarolták az etruszkokat és mindenki mást (pl. a szicíliai görögöket) a környéken, bámulattal adóztak a meghódítottak tudásának, igyekeztek összegyűjteni és magukba olvasztani mindent, amit e „bedarált” kultúrák nyújthattak: az etruszkok tekintetében életmód, művészet, várostervezés, matematika, vízvezetékek és boltívek, valamint a természet jeleiből való olvasás tudománya szerepelt a tananyagban, utóbbit – bár élő kapcsolat híján soha nem sikerült igazán elsajátítaniuk az etruszk haruspexek univerzummal kapcsolatos imereteit – gondosan lejegyezték az idők sodrában sajnos elveszett „Disciplina Etruscában”, ami után sokan máig fáradhatatlanul nyomoznak.

A rómaiak megpróbálták magukévá tenni az etruszk stílust, a kifinomult estélyek, bankettek, sportesemények kelléktárát – a nők központi státuszát és hatalmát viszont a hozzájuk hasonlóan bőszen patriarchális görögökkel egyetemben elborzadva nézték és kórusban sopánkodtak azon, hogy az „etruszkok asszonyai” mikre nem vetemednek: férjeik oldalán omolnak el a kereveteken minden estélyen, sőt, nem is csak férjeikkel, hanem mindenkivel mulatnak, akivel csak kedvük szottyan, ízlésüknek, ruháiknak, ékszereiknek nincs párja, sőt, sportolnak, olvasnak és beleszólnak mindenbe, emellett sokat esznek-isznak és „meglehetősen jól néznek ki”… (Megjegyezzük, a görögök vélhetően azért szapulták a rómaiakkal ekkora egyetértésben az etruszkokat, mert azok kiváló hajósai – vagy inkább: kalózai – fénykorukban, az i.e. 6-7 században kontroll alatt tartották a Földközi-tenger e régióját, sokszor kifosztva a megszégyenülten elkullogó görög gályákat.) Lényeg a lényeg, nem véletlen, hogy a rómaiak még évszázadokkal Orvieto meghódítása után is az etruszkok jövőbelátó tudománya után nyomoztak, és még a Római Birodalom fénykorában is nagyon nagy szó volt, ha egy római nemesnek bizonyíthatóan etruszk származású felesége lehetett…

marija_gimbutas.jpgMarija Gimbutas (1921-1994) litván-amerikai régészprofesszor, aki feltette "Öreg Európát" (Old Europe) a történelem térképére. Könyveit tudtunkkal sajnos még nem fordították le magyarra, munkásságának esszenciáját adja ez a rendkívül értékes előadás, melyben Marija Gimbutas Öreg Európa szimbólumrendszerét vizsgálja.

Tisza: az Égei-tenger mellékfolyója?

Bár hazánkat nem szoktuk „mediterrán” vidékként emlegetni – maximum egyes helyek, mint például Pécs vagy Szeged hangulatára utalva –, az idők mélyén azonban nagyon is összefonódunk a mediterrán, Égei-tengeri kultúrkörrel. Inspiráló maga a tény, hogy – mint arra mostanában egyre inkább fény derül –, egyszer, a kezdetek kezdetén, amikor Európé felkapott Zeusz-bika hátára, a hely, amit ma otthonunknak mondhatunk, egy békés, művészetközpontú, matrilineáris civilizáció: „Öreg Európa” (Old Europe) szerves része volt. A kultúra első számú kutatója és feltárója, a litván származású Marija Gimbutas (1921-1994) életét tette fel arra, hogy megtegye az első lépéseket az évezredek porával vastagon borított úton, „meghámozza Európát, mint egy hagymát” és feltárja civilizációnk ébredésének akár 40-50 ezer éves nyomait. Igen, Európé pitájának időmorzsái ennyire messze gurultak: a szakrális háromszögek, spirálok és leanderek, a daru-vízimadár, a sün, a pillangó, a bika és a kígyó egymásba fonódó-transzformálódó szimbólumai, az élet ciklikusságát, elmúlást és újjászületést (e kettő mindig együtt jár Öreg Európában és a Mediterráneumban) megjelenítő emlékek egészen az anatóliai Çatalhöyükig, Göbekli Tepéig és még ki tudja, hová vezetnek.

metal_garden_herons.jpgKerti gémek Burgenlandból. Hazánkban nem igazán szokás, de aki sokat jár Ausztriába, Észak- és Nyugat-Európába, tudja, mennyire népszerűek a vízimadár és sün-dekorációk, lépten-nyomon ott figyelnek a kertekben, parkokban, ösvényeken. Régi emlék a kollektív európai tudatalattiból, melynek ma már csak viziuális esztétikumát fogjuk fel, mondanivalóját nem értjük? A tartalomért kicsit messzebb kell tekintenünk: bár Ausztria és Anatólia nem épp szomszédok, a vízimadarak összekötik őket. Innen, Anatóliából, Európa ősi bölcsőjéből fakad a ma is aktív "alevik" hite és szokásrenszere, melynek fókuszában a daru áll, ami egyben Öreg Európa egyik legősibb szimbóluma is. A vízimadár-motívum, mint védő-óvó, egyben az újjészületést, az örök körforgást, a lélek szabadságát megtestesítő erő hatalmas területen (Európa, Mediterráneum, Közel-Kelet) vonul végig hosszú évezredek óta, sokszor más szimbólumokat, minőségeket: nőt, más állatokat sűrítve egybe szobrocskákban, kancsókban, kerámiatálakon. Az alevik hite, életszemlélete - bár ők "hivatalosan" síita muszlimok, szó szerint "Ali követői" - ebbe a mélységbe nyúlik vissza. A lényeg rendkívül egyszerű(nek tűnik): emberszeretet, tolerancia, testvériség, egyenjogúság, béke és elfogadás, mivel az univerzumban minden Isten kivetülése, így ha magunkat és egymást szeretjük - őt szeretjük. A Törökországban mintegy 20 milliósra becsült alevi közösséget épphogy megtűrik, elég sokszor vannak kitéve atrocitásoknak, sokan ki is vándoroltak közülük Németországba. (Más, szigorú muszlim szertartásokon elképzelhetetlen, ami az alevi "cemeken" folyik: férfiak, nők közösen vesznek részt, keverednek, együtt énekelnek, táncolnak, fiatal fiúk és lányok mossák rituálisan egymás kezét, stb.) Egy nagyon aranyos videó, melyben két fiatal riporter mesél az isztambuli alevikkel kapcsolatos meglepő élményeiről>>

A jelek szerint a matrilineáris Öreg Európában nem voltak erődítményekkel megerősített települések – tehát az emberek nem féltek a külső támadásoktól –, ismerték ugyan a fémeket, de csak ékszerek és különböző eszközök készítésére használták, fegyverek gyártására nem, fejlett és intenzív társadalmi élet folyt, melyet nők vezettek és fogtak össze. Ugyanakkor a férfiaknak is megvolt a maguk feladata: krétai társaikhoz hasonlóanhatalmas távolságokat megtéve utaztak és kereskedtek, az Öreg Európával szoros kapcsolatban álló Égei-tengeri vidékekre, de a messzi Észak-Európába is eljutottak (ez az áramlás egyébként valószínűleg igen jót tett Európa genetikájának, ellenállóbbá téve azt). A kor fizető- és csereeszköze az akkoriban rendkívül értékesnek számító Égei-tengeri Spondylus-kagyló volt, melyet a mai Írország területén, de hazánkban és a Knósszoszi Palotához mérhető jelentőségű Várnai Nekropoliszban is szép számmal találtak. (Utóbbi a világ legrégebbi ismert, i.e. 4600-4200-ból származó, grandiózus aranykincsének lelőhelye: a Várna központjától 4 km-re fekvő területetet 1972-ben „véletlenül” fedezték fel.)

Visszatérve Öreg Európára, a Marija Gimbutas szerint akár 40-50 ezer évre visszanyúló, az Égei-tengerrel és Anatóliával kulturális kapcsolatokat ápoló civilizáció eddigi leglátványosabb leleteit (a teljesség igénye nélkül) a mai Románia területén lévő Cucuteniben (Kukutyin), Belgrád egyik külvárosában, Vinčán (itt egy i.e. 6-5000-ből származó, „öreg európai” írásformát is felfedeztek), a bulgáriai Karanovóban és Várnán, hazánkban, a tolna-megyei Lengyeli lelőhelyen (az i.e. 5. évezredben Közép- és Délkelet-Európát összekötő, centrum-szerepet betöltő Lengyeli kultúra leletei), valamint a mai Ausztria, Szlovákia, Csehország, Ukrajna, Moldova, Szerbia és Görögország területén találták. Az öreg-európai idillbe – akár a minószi kultúrába a vulkánkitörést követően a mükénéiek – i.e.  4600-2700 között a gyökeresen eltérő életszemléletű és berendezkedésű, lovas, felfegyverzett, hódításra szocializálódott indo-európai népek törtek be több hullámban és fordították meg a történelem kerekét: a változás nem egyik pillanatról a másikra, hanem fokozatosan, több lépcsőben ment végbe. Ebből az időszakból is vannak világhírű emlékeink, mint például a Polgár-Csőszhalom kultuszközpontú, i.e. 5000-4400 közötti Tisza-kultúra leletei, élükön a szegvár-tűzkövesi „Sarlós Istennel” és a „Kökénydombi Vénusszal”. Ahogy Marija Gimbutas mondta: „Európa történelme egy hagyma, ha szánunk rá gondolatot és időt, a rétegeket lehántva csodákra, önmagunkra lelhetünk.

sfakia_pie.jpgSfakiái pita

Hosszan tudnánk még mesélni, kultúrák fonalát szövögetni a Békés megyei Kéthalomtól Krétán, Anatólián, Göbekli Tepén át akár Dwarkáig, de mivel kereteink végesek, Ariadné fonalát ezennel Olvasóink vállára akasztjuk és visszatérünk a büszke Sfakiára, hogy Európét (ezúttal nem hagymával), hanem méltó módon, egy autentikus sfakiái pitával ünnepeljük meg. A különleges eljárás lényege, azaz a sajt egyesítése a tésztával a videóban látható, profi krétai kezek végzik a műveletet (a részletes receptet ld. lent): 

Sfakiái pita lépésenként, képekben

  1. Először a „sajttésztát” készítjük el: ennek mindig többnek kell lennie, mint a „lisztes tésztának”, tehát nem fele-fele arányban, hanem, mondjuk 70-30%-ban állítsuk össze a nyers tésztát a „sajttészta” javára. A görög receptforrás egy krétai kecske- vagy juhsajtot, „anthotyrost” ír (legalább fél kilót használnak), más receptek viszont krétai savósajttal, mizithrával (vagy: myzithra) dolgoznak: ez rokona a szintén tejsavóból készült rikottának, a hazai ordának és a zsendicének, melyek mind alacsony zsír-, de magas tápanyagtartalmú tejtermékek. Egyszóval ebből a sajtválasztékból próbáljuk meg létrehozni a „sajttésztát” (ld. a képeket), de ha görög csemegeüzletben relatíve keveset járunk, próbálkozhatunk ordával, rikottával vagy fetával is.
  2. A sajttésztához a sajtot kössük tiszta konyharuhába, pár órán át csepegtessük le róla a nedvességet, ezután tegyük egy mély tálba, törjük vagy vágjuk nagyobb darabokra, majd morzsoljuk teljesen szét, végül hideg vizes kézzel gyúrjunk belőle kb. 80 grammos labdácskákat, ha kész, tegyük őket tiszta konyharuhára pihenni.
  3. Készítsük el a „lisztes tésztát”: keverjünk össze kiváló minőségű búza-finomlisztet (pl. Gyermelyit) és teljes kiőrlésű búzalisztet fele-fele arányban (itt eltérünk a görög recepttől, ami csak finomlisztet tartalmaz, de szerintünk jobb, ha kicsit több rost van a pitában), dolgozzuk össze csipet sóval, pár evőkanál vízzel, egy kis olívaolajjal és rakival (Kréta nemzeti itala, más néven tsikoudia). A cél az, hogy könnyed, jól formálható tésztát kapjunk.
  4. A tésztát lisztezett deszkán tenyerünk alsó részével még párszor gyúrjuk-görgessük meg, majd szaggassunk belőle kisebb, tenyérnyi méretű adagokat. Mindig csak 1 adaggal dolgozzunk, a tészta többi részét közben konyharuhával takarjuk le.
  5. A kiszaggatott, tenyérnyi méretű friss tésztát lisztezett felületen nyomkodjuk kistányér-méretűre, majd fogjunk egy sajtgolyót, tegyük a közepébe, „csomagoljuk” a tésztába, fent csippentsük össze a széleket: így csinos kis „bugyrot” kapunk (ld. a képeket).
  6. A sajttal teli bugyrot a krétai hölgyekhez hasonlóan újra tegyük lisztezett deszkára, nyomkodjuk kistányér-formájúra (valaki a levegőben, a tésztát két kézzel széthúzogatva végzi a műveletet: csak haladóknak!)
  7. A kész sajtos pitatésztát lehetőleg egymástól elválasztva halmozzuk fel.
  8. Olívaolaj hozzáadása nélkül, forró serpenyőben, egyszer megforgatva süssük szép ropogósra.
  9. A krétaiak zamatos mézzel meglocsolva fogyasztják.

Καλή όρεξη (kalí óreksi) – Jó étvágyat!

Gasztro-izompacsirták: út proteintől vitaminig>>

Ami az élethez, a szépséghez évezredek óta kell: a Zöld Ötven Árnyalata>>

A zöld sötétebb színei: Vérengzőből Vega>>

(copyright © 2015 havasilive)