A tragédia helyszínei – valójában

Párizs funky negyede, keveredés a helyiekkel, itt belekóstólhatsz az igazi Párizsba – így jellemzik a 10. és a 11. kerületet, ahol a támadássorozat nagy része történt múlt pénteken. 2015. november 13-a után a „Kis Kambodzsa”, a Carillon, a Belle Équipe és a Bataclan soha nem lesz már a régi: nemcsak hangulatos párizsi bisztrók vagy extra koncertszínházak lesznek a kevésbé turistás fajtából, hanem jelképei a túlélésnek, annak, hogy a párizsiak önmagukat választják minden körülmények között. Gasztroblogként úgy emlékezünk, hogy gondolatban bejárjuk e helyeket, felderítjük múltjukat, jelenüket és kalandozunk kicsit a kerületekben, ahol – a Bataclan esetében például már másfél évszázada – prominens helyet foglalnak el.

french-pasta.jpg

Közigazgatásilag Párizs 20 kerületre (arrondissement) oszlik, melyeket a város (és Franciaország) szívétől csiga alakban, az óramutató járásával megegyező irányban számoznak, hagyományosan római számokkal. A jelenlegi rendszert III. Napóleon vezette be 1860. január 1-én, azelőtt Párizsnak 12 kerülete volt. A „régi” kerületek száma mellé ezután az „ancienne” jelzőt (öreg, régi) is kitették, pl. 7ème anc. A spirálszerű városszerkezet egyébként nem csak Párizsra jellemző, így néz ki Lyon és Marseille is.

arrondissements-paris.jpg

10. kerület: Le Petit Cambodge és Le Carillon

Egy órával azután, hogy a Stade de France-nál november 13-án 20.30 körül elhangzott az első két robbantás, lövöldözés kezdődött a 10. kerületben, a Rue Alibert-en egymással szemben lévő Le Petit Cambodge (Kis Kambodzsa) bisztró és a Le Carillon bár előtt, ahol békés helyiek és turisták tették azt, amit minden péntek este: vacsoráztak, szórakoztak, beszélgettek, flörtöltek. De mit tudhatunk Párizs 10. kerületéről amellett, hogy itt kanyarog a romantikus Canal St. Martin (ami a Canal de l’Ourcq-t köti össze a Szajnával), és ahol olyan fajsúlyos történelmi nevezetességek vannak, mint a Place de la République (Köztársaság tér), a Gare du Nord (északi pályaudvar) és a Gare de l’Est (keleti pályaudvar)?

Például azt, hogy ebben az „autentikus” negyedben – hívhatnánk akár Párizs hétkerének is – játszódik az Amélie Élete c. film nagy része, ahogy mondják, itt „belekóstolhatunk a valódi Párizsba”, ahol turisták és helyiek találnak egymásra folyamatosan a piacokon, bárokban, bisztrókban és a Canal St. Martin mentén. Az utóbbi években a fiatalok körében is egyre népszerűbb 10. kerület beceneve „Goutte d’Or” (arany csepp), mely egy francia fehérbor neve is egyben.

canal_st_martin.jpg"Egy tökéletes vasárnap" a Canal St. Martin mentén (Kép>>)

A régen főleg a munkásosztály által lakott városrész a fiatalok betelepülésével egyre trendibb, multikulti jelleget ölt, a multikultiság fő csomópontja pedig a „Passage Brady”, ami tele van indiai és pakisztáni üzletekkel, fűszerboltokkal és éttermekkel, a hely mindezért „Petit Bombay” néven is fut. A pezsgő Marché St. Quentinen kézműves sajtokat, borokat, virágot, zöldséget, antikvitásokat és háztartási cuccokat találhatunk széles választékban, mindemellett olyan különleges kis múzeumoknak is helyet ad a negyed, mint a Musée de l’Éventail, ahol a több mint 400 darabból álló gyönyörű legyezőkollekciót tekinthetjük meg a 18. századtól napjainkig.

De a legnagyobb szám a 10. kerületben az, amikor naplementekor a Canal St. Martin partján andalogva részeseivé válunk annak, ahogy a helyiek a munka végeztével visszaáramlanak az „Arany Cseppbe”, hogy aztán kis idő elmúltával velünk együtt lepjék el a design-szempontból (szerencsére) nem túlturbózott bisztrókat és bárokat, olyanokat, mint a Le Petit Cambodge és a Le Carillon.

Le Petit Cambodge (20 Rue Alibert, 75010 Paris)

Ahogy weboldalukon olvasható, Kis Kambodzsa „nem olyan ételbár, mint a többi”. Története van. Bár a jelenlegi bisztró 2011. szeptember  11-én nyitotta meg kapuit, gyökerei az 1979-ben a Boulevard Montparnasse 44-ben „Oriental Shop” néven elindított kis családi étteremhez nyúlnak vissza, ahol Madame és Monsieur Ben, a lányuk, Kiritha, és fiuk, Kunthea egy igen egyszerű étlappal, ámde széles mosollyal fogadták a betérőket. A váltás 1996-ban következett be, amikor a Ben-család nem bírta tovább a nyúlfarknyi helyre nehezedő nyomást, ahogy írják, „négyrét hajtották magukat”, hogy kielégítsék hétfőtől vasárnapig, déltől éjfélig mind az éttermi vendégeket, mind a házhoz szállításra szóló megrendeléseket. Bővíteni kellett, a családiasság és a mosoly megmaradt, de már egy nagyobb „Kis Kambodzsában” – a 10. kerületben.

le_petit_cambodge.jpgKis Kambodzsa egy átlagos napon (Kép>>)

És hogy mi az a bobun, amivel tele van a Le Petit Cambodge étlapja? A párizsiak egyik kedvencének őse a gazdag, tápláló vietnami tésztás leves, a bún bò huế, ebből lett a „bobun”. Az eredeti, kifinomult verzió Vietnam csodás régi fővárosából, Huế -ből származik, hozzávalóit ebben a levestrendekről szóló bejegyzésünkben részleteztük. Lényeg, hogy az emberek nagyon szeretik, net-szerte dicsérik a kis kambodzsás bobunokat, emellett persze különféle húsos és vega curry-k, levesek, pástétomok és házi specialitások is szerepelnek az étlapon ropogós, friss zöldségekkel, korianderrel, gyömbérrel, mogyoróhagymával készítve. És amiben a hely tényleg több, mint egy hétköznapi bobun-bisztró, az a társadalmi szerepvállalás, a Kis Kambodzsa 2013-tól ugyanis az „Association Avenir Cambodge” (Kambodzsa Jövőjéért Egyesület) fenntartója, a szervezet kambodzsai fiatalok oktatásához nyújt pénzügyi segítséget. „Az oktatás a fejlődés idegrendszere” – áll a weboldalon lévő idézetben a híres katolikus misszionáriustól, François Ponchaud-tól, aki Kambodzsában teljesít szolgálatot.

(Franciaországnak Francia-Indokína révén máig intenzívek a kapcsolatai a délkelet-ázsiai térséggel. Francia-Indokína: Laosz, Kambodzsa és Vietnam 1887-től 1946-ig volt francia gyarmat, a gasztronómiai, társadalmi és kulturális kapcsok azonban a térség függetlenedése után sem szakadtak meg, elég pl. a világhírű francia írónő, Marguerite Duras leghíresebb regényére és a belőle készült, nálunk is népszerű filmre, „A szeretőre” gondolni, de ez persze csak egy példa a sok közül.)

Le Carillon (18 Rue Alibert, 75010 Paris)

A Carillont leginkább azért szeretik, mert nincs benne semmi extra, a környék mégis elképzelhetetlen nélküle. Egy patinás kávézó-bár a Canal St. Martintól 2 percre, öreg, süppedős fotelekkel, aligvilágítással, ahol bevackolódsz és rögtön otthon érzed magad. Ahogy az egyik, a terrortámadást túlélő felszolgáló mondta: „Tudtuk, kik ülnek be napközben és kik este, a merénylők csúcsidőben csaptak le…”.

le_carillon.jpgIdőtlen bázis: Le Carillon (Kép>>)

„Egy egyszerű, barátságos hely, ide járunk minden nap” – nyilatkozta egy helyi fiatal, Alexandra Damien a BBC-nek. Két barátját veszítette el. „Fogalmam sincs, hogy válhat egy ilyen hely terroristák célpontjává. Ez egy kis hely, olyanok vagyunk, mint egy falu. Nem kell sehová sem mennünk, itt megvan mindenünk…” 

„Nem félek kitenni a lábam ezután sem” – mondja egy másik helyi, a 24 éves Cora Delacroix. „Otthon maradni annyit jelentene, mint megadni magunkat a félelemnek”.

11. kerület: La Belle Équipe, Le Bataclan

Közel 157 ezer lakosával a 11. Párizs egyik legnépesebb kerülete, fejlődésének állítólag a szomszédos, 12. kerületben lévő operaház, az Opéra Bastille adott lökést. Párizs „funky negyedének” is hívják, ahol sok a fiatal, a helyiek turistákkal vegyülnek, pörgős az éjszakai élet, de moderáltabbak az árak, mint a város puccosabb részein. Fő ütőere a kávézókkal, éttermekkel, üzletekkel, kiállítóhelyekkel teli Fabourg Saint-Antoine, de igen népszerű a Bataclantól pár perc sétára lévő Rue Oberkampf is, ahol szintén számtalan bárban, bisztróban dübörög az élet. A kerületben található az Édith Piaf múzeum, a Cirque d’Hiver koncert- és rendezvényterem (számos kortárs divatshow helyszíne), valamint rengeteg piac (Marché Belleville, Charonne, Bastille, Père-Lachaise, Popincourt…), ahol utolsó morzsáig kiélvezhetjük a párizsi utcai vásárlás örömeit.

belle-equipe-bar-paris.jpgLendületben a Belle Équipe csapata egy csajos estén (Kép>>)

La Belle Équipe (92 Rue de Charonne, 75011 Paris)

„Nem túl drága, jó a kávé, a kenyér, a hangulat, briliáns a személyzet. Szuper a dekoráció…” Ilyen és ehhez hasonló véleményeket lehet olvasni a bárról, ami kb. olyan, mint a 10. kerületi Le Carillon. Hősök azonban olykor a leghétköznapibb helyeken születnek: Ludovic Boumbas például, aki egy barátja 35. születésnapját jött megünnepelni november 13-án, a lövöldözés kezdetén azonban egy nő elé vetette magát, hogy megvédelmezze, így a golyók őt találták el. A barát, akinek a születésnapi partija fulladt vérfürdőbe, pedig a Belle Équipe-ben pincérnőként dolgozó Houda Saadi volt, aki szintén áldozatául esett a terrortámadásnak. Rengetegen jöttek el emlékezni rájuk és a Rue de Charonne 19 áldozatára (bővebben ld. itt>>

Le Bataclan (50 Boulevard Voltaire, 75011 Paris)

A péntek esti mészárlás legtöbb áldozatot követelő helyszíne olyan Párizsban, mint talán a Gödör volt Budapesten, csak történelmibb kiadásban. Először is a név. A Ba-ta-clan a rendkívül népszerű 19. századi zeneszerző, Jacques Offenbach első, egyben egyik legsikeresebb operájának címe. Offenbach az operánál könnyedebb operett úttörőjeként nagy hatással volt a romantika zenéjére, és ahogy az a Ba-ta-clanban is megjelenik, hatott rá a kor Kínáról való álmodozása, amit franciául „chinoiserie-nek” hívnak. A chinoiserie az „egzotikusnak”, „légisesen könnyednek” és „ellenállhatatlanul misztikusnak” tartott kínai művészet egyfajta személyes interpretációja bármilyen művészeti ágban, a felfokozott hangulatú 19. századi Európában. (Érdekes módon a századforduló impresszionistái és poszt-impresszionistái között már Japán volt divatban, ezt bizonyítják pl. Toulouse-Lautrec és Van Gogh egyes világhírű művei.)

Szóval a Ba-ta-clan egy „chinoiserie musical”, melyet a Théâtre des Bouffes-ben mutattak be 1855-ben, elsöprő sikerrel, ami igazi áttörés volt Offenbach számára. A musical valójában a fennálló politikai-társadalmi rendszert, III. Napóleon világát parodizálta zenei és prózai részekkel, maró gúnnyal, mindezt egy képzeletbeli kínai udvari környezetbe helyezve. A párizsi közönség olyan intrikákon, cselszövéseken, emberi gyengeségeken röhögte magát könnyesre, melyekben tökéletesen tükröződött korának Franciaországa. Bár a darab ihletője, III. Napóleon 1870-ben meghalt, a Ba-ta-clan kortalansága révén máig túlélt, Kracauer német író-újságíró szavaival: „A tréfa az igazi hatalom, az udvari politika némajáték csupán”.

le_bataclan.jpgLe Bataclan: a 19. század Párizsa, kőbe faragva (Kép>>)

A Bataclant tehát ezután az operett után nevezték el. Az összetéveszthetetlen épület 1864-ben emelkedett ki a Boulevard Voltaire-ből Charles Duval tervei alapján, extra hatásos, pagoda-szerű homlokzata miatt 130 évvel később nemzeti műemléknek nyilvánították. A kezdetekkor balett és különböző akrobatikus számok szerepeltek a „Le Grand Café Chinois-Théâtre Bataclan” műsorán, de a repertoár gyorsan bővült: a hely 1892-ben már Párizs egyik telt házas szórakozóhelyeként robogott, estéről estére zenés és prózai műfajok sokaságát vonultatva fel a legnépszerűbb korabeli előadókkal.

1933-ban, egy katasztrofális tűzvészben a Bataclan azonban leégett és hosszabb szünet után, 1950-ben újult csak meg, immár 1500 férőhelyes nézőtérrel. A ’60-as évek viszontagságait is valahogy túlélve (a televízió előretörése az élő műsort kínáló szórakozóhelyekkel szemben), 1976-ban született újjá megint, amikor Elie Touitou megvásárolta a helyet. Az új művészeti igazgató Elie fia, Joël Laloux lett és ezzel ténylegesen új korszak kezdődött a Bataclan életében, olyan sztárok fellépéseivel, mint Lou Reed vagy Prince.

2004-től Jules Frutos és Olivier Poubelle vezetik a Bataclant, ami többek között Snoop Dogg, az Eels, az Oasis, Robbie Williams és Damien Saez párizsi koncertjeinek adott helyet. 2015. november 13-án a kaliforniai Eagles of Death Metal volt a meghívott vendég, egy számot tudtak lejátszani. A történet azonban nem szakadt meg – így énekelték a párizsiak a Bataclannál egy imám vezetésével a francia himnuszt, az áldozatokra emlékezve november 15-én: