Látom & megkívánom: ételfotózás akkor és ma

Sokszor legszívesebben beleharapnánk a monitorba, olyan ételkompozíciók törnek ránk az internet minden sarkából. Az 1950-es években azonban egy szakácskönyv még illusztrációkkal, fekete-fehér fotókkal, krumplipüréből készült fagyikkal és rengeteg rezgő zselével volt tele. Mi változott?

alan-de-herrera-4.jpg

Az étel iránti vágy mindig ott motoszkál bennünk, egy elkúszó illat vagy akár a falat roppanásának hangja pedig képes testet adni e vágynak és akcióba lendíteni minket. Először azonban mégis a kép hat: minden más érzékszervi élményt megelőzve a puszta látvány beindítja emésztésünket, érzelmeket, vágyakat generál, emlékeket, nosztalgiát kelt vagy – ma már – társadalmi, környezettel kapcsolatos állásfoglalást fogalmaz meg. Mindez döntően a gasztrofotós megközelítésén múlik: Jamie Oliver nem találhatott volna tökéletesebb társat világának képi megfogalmazására, mint David Loftus, Carl Warner elszállt gasztro-tájképei (foodscapes) kellően felborzolják a fantáziát, a dél-afrikai Nadine Greeff sötétre hangolt kompozícióitól szinte lehetetlen elszakadni, de ugyanilyen lebilincselő esztétikai élményt nyújtanak Szendeff Lőrinc alkotásai is.

szendeff_lorinc_pasta.jpgSzendeff Lőrinc fotója a "Pasta 2" sorozatból. (Forrás>>)

nadine-greeff-1_south_a.jpgTojás, Nadine Greeff interpretációjában (nadinegreeff.com)

Bár lehet, hogy meglepően hangzik, de David Loftus Jamie Oliver kreációiról készített fotói ma már szinte klasszikusnak számítanak: a koncepció, hogy a képen látható étel felpörgesse vágyainkat és legszívesebben a monitort harapdáljuk, ma már nem egyeduralkodó. Sok minden más is előtérbe került, ezért az „ételfotó” helyett sokszor inkább a „gasztrofotó” megjelölést részesítik előnyben. A kész kompozíció mellé felléptek a színpadra az eddig mellékszereplő hozzávalók a maguk puritán valóságában, az ételkészítés- és fogyasztás menetének megörökítése szintén kedvelt téma összes közösségi, társadalmi, természeti vonatkozásában – példa erre a hazánkat 2015-ben a FoodPhoto fesztiválon „Magyar Szürke”(Hungarian Grey) c. sorozatával a világ 20 legjobbja között képviselő Pintér Árpád sorozata vagy David Griffen, a 2015-ös Pink Lady Év Ételfotósa Díj nyertesének fotója –, emellett több gasztrofotós koncentrál egyre inkább ember és étel viszonyára, akár az étel készítőjeként, akár fogyasztójaként vagy az étellel kapcsolatos valamely részfolyamat szereplőjeként fókuszálva az emberre – példa erre a svéd Per-Anders Jörgensen sajátos világa.

per-anders_jorgensen-bastard.jpgPer-Anders Jörgensen fotója a malmöi Bastard étteremnek készített sorozatból. A képen a séf, Andreas Dahlberg. (Forrás>>)

david_loftus_jamie_oliver.jpgJamie alkot. David Loftus fotója (davidloftus.com)

70 éve azonban ez korántsem volt még így, a korabeli magazinok és szakácskönyvek a leírt, és nem a vizuális tartalomra építettek. A kép másodlagos, aláfestő jellegű volt, nem figyelemfelkeltő és főleg nem akcióra provokáló. 1953-ban például, a népszerű „Better Homes & Gardens New Cookbok” 400 oldalának majd’ mindegyikén ott díszelgett egy fekete-fehér fotó, míg színes kép csak az egyes fejezetek elején. Meta Given ugyanebben az évben megjelent bestsellerében, a „The Modern Family Cookbook-ban” (A modern család szakácskönyve) pedig 1000 receptre csupán 36 színes kép jutott.

better_homes_and_gardens_new_cookbook_1953_front_cover.jpgAz 1953-as "Better Homes & Gardens" borítója. 

A 20. századot terhelő válságok, világháborúk során természetesen az étel léte vagy nem léte volt a lényeg, a fejadagok és jegyrendszerek korában nem volt, ami kiprovokálhatta volna a versenyt és a versenyhez szükséges vizuális eszközöket, mint az ételreklám vagy a gasztrofotó.

Nagy-Britanniában az első fordulat 1954-ben, az élelmiszer-jegyrendszer eltörlésével következett be.  A teljes folyamat több társadalmi krízis és sztrájk közepette 1948-tól 1954-ig zajlott le – a hús és az összes élelmiszer végső „felszabadításának” napját 1954. július 4-én ünnepelték. A túlélőkkel együtt a piac és az élelmiszeripar is fellélegzett: az élelmiszergyártók végre belevethették magukat új termékek és üzleti stratégiák gyártásába, a háborút és a nélkülözést emlékezetükből végleg kitörölni kívánó emberek pedig vevők voltak mindenre – így formálódott a második világháború utáni évtizedekben a „modern, gyors, könnyed” fogyasztói társadalom. A nők rohantak a legutolsó magazin legutolsó oldalán díszelgő villanysütőt vagy porszívót megvenni – melyeket a kor magazin-ideálja szerint, darázsderekukat tökéletesen hangsúlyozó ruhában, frissen berakott hajkoronában, önfeledt mosollyal és játszi könnyedséggel használtak férjük és a család legnagyobb örömére –, a nappalikba berepültek az első színes tévék, a férfiak pedig végre telezsúfolhatták alagsori kuckóikat nélkülözhetetlen műszaki eszközökkel.

big_appetites.jpgNyílik a sütő, őrjöng az egész család. Magazin-illusztráció az 1950-es évekből.

Az élelmiszergyártók igazodtak a tempóhoz, sőt, diktálták is azt: az otthoni főzés egyre inkább a tartósított, félkész és konyhakész termékek, konzervek gyors összedobásából állt (ami tényleg kevesebb veszélyt jelentett a manikűrre és a frizurára). Mint a korabeli szakácskönyvekben, magazinokban is látható, dúlt a konzerv, a szósz, az aszpik és zselatin-kultusz: a sós és édes ételek, saláták, desszertek Amerikától Nagy-Britanniáig egyaránt a Jell-O-nak nevezett kutyulmányban remegtek.

lime-cheese_jell-o.jpgZöldcitromos-sajtos "saláta" zselatinban. Illusztráció az 1950-es évekből.

A háború utáni fogyasztói társadalmak érthetően tomboltak a bőségben, olyan szempontok, mint egészség, természetesség, porciókontroll, vércukor- és koleszterinszint nem rúgtak labdába. A kolbászokat csíkosra égették a grillen – mint ma már tudjuk, ez rákkeltő –, majd valamelyik újonnan piacra dobott, „varázslatos” szószba tunkolták, a desszerteket porcukorba (és természetesen Jell-O-ba) fullasztották, a meghatározhatatlan krémekkel töltött, rakott szendvicstorta a karácsonyi asztalon is ott virított, a rakott sonka baconnnel és hollandi mártással (!) pedig egy klassz amerikai receptnek számított:

banana-mayo.jpg

Ekkor, az 1950-es években kezdett ételeket fotózni George De Gennaro, aki szerint a korabeli ételfotók távoliak és riasztóan természetellenesek voltak, olyanok, mintha egy létra tetejéről, több méteres távolságból lőtték volna őket. A színes, izgalmas képek hiányához a technológia hiánya is hozzájárult: a színes képekhez drága volt a tinta, az illusztrációk és a fekete-fehér képek sokkal költséghatékonyabbnak bizonyultak. Ráadásul a forró műtermi lámpák miatt a fagylaltot sokszor krumplipürével, a csirkét papírmaséval helyettesítették, elég utópisztikus végeredménnyel.

Gennaro próbált ezzel némiképp szakítani, az Eastman Kodak 1963-as, „Applied Photography” (alkalmazott fotográfia) című albumában egy lábas főtt tésztáról készített képén például a 17. századi asztali csendéletek vidéki romantikával átszőtt világát a 19. századi impresszionizmusra jellemző megvilágítással ötvözte. A fotón ráadásul „él” a tészta: Gennaro egy jellemző konyhai aktust, a főzés egy ismerős mozdulatát örökítette meg, ezzel vitathatatlanul túllépve az emeletes kenyértortán és mentás zselében totyogó halsalátán.

george_de_gennaro-_pasta_photograph_in_eastmans_kodaks_applied_photography_1963.jpgGeorge De Gennaro: Pasta (1963)

Egyes források szerint a radikális fordulat az ételfotózásban az 1970-es, 80-as években, a japán színes nyomtatás megjelenésével következett be: ez a módszer megfelelő, éles, élénk színű képeket produkált – nem véletlen, hogy Martha Stewart, a háztartási tudományok brit nagyasszonya, Nigella Lawson elődje is a színes japán nyomtatáshoz ragaszkodott első, elsöprő sikerű könyvében, az 1982-es „Entertaining”-ben. A kettős jelentésű cím (szórakoztatás és vendéglátás) tükrözte a tartalmat: az ételkészítést, terítést, vendégvárást és más háztartási teendőket a szerző kiemelte a „kötelesség” szájhúzós kategóriájából és beemelte az élvezet és önmegvalósítás szférájába, ahol máig is vannak. Kissé erős kifejezéssel élve hadat üzent a konzerv-korszaknak is: ebben az időben már bontakoztak azok a mozgalmak – Martha Stewarté, az amerikai Marcella Hazané – melyek által egész társadalmak „tanultak újra főzni”, normális alapnyagokból, természetesen.

martha-stewart-entertaining_1982.jpgMartha Stewart: Entertaining (1982)

Nagy-Britanniában Martha Stewart után a stafétabotot Nigella Lawson, Marcella Hazant követően az USÁ-ban pedig Lidia Bastianich vette át, megnyitva a kaput napjaink otthoni-közösségi gasztronómiára specializálódott szakértőinek, bloggereinek széles tömege előtt. Ma az ismert séfek többsége is ezt a vonalat és nem a klasszikus haute cuisine-t követi – legjobb példa erre Jamie Oliver, aki az egész Jamie-brandet a „puccossággal” való szakításra építette –, de van olyan világhírű „celeb” séf is, aki a tendenciák nyomására tevékenységét és célközönségeit szétválasztva műveli a „magas” és a közösségi konyhaművészetet egyaránt (mint pl. Gordon Ramsay).

david_loftus_socio.jpgKözösség, kontaktus, megosztás: az étel újrafelfedezett értelme (Fotó: David Loftus, recent work)

Az illusztrációktól fényévekre járunk már, a világ pár évtized alatt 180 fokot fordult: a mai internetfogyasztó számára természetes, hogy a kép önmaga kommunikál és a teljes gasztronómiai közösség is annak tudatában működik, hogy az írott tartalmat sokszor csak akkor olvassuk el, ha a vizuális kellően felborzolja a kedélyeket, bármilyen tekintetben. Ezzel kapcsolatban az utolsó évszám, amit meg kell említenünk, 1977: ezelőtt állítólag senki sem értekezett az ételfotó jelentőségéről vagy az élelmiszer-reklámokban használt vizuális szimbólumokról. Ekkor azonban Roland Barthes francia filozófus, társadalomelméleti szakértő egy Panzani-tésztaszósz reklámjának képi elemeiről írt tanulmányában hangsúlyozta, hogy a választott képekkel „szándékosan” akarnak hatni a tudatalattinkra, pontosabban a felhasznált vizuális elemek a tudatalattinkban eleve élő szimbólumokból állnak, ezért értelemszerűen könnyen létesítünk velük pozitív érzelmi kapcsolatot.

panzani_advertisement.jpgPanzani-reklám (1977)

A mód, ahogy a reklámban látható Panzani-termékcsoport megjelenik, még mindig a festői csendéletek világát idézi, de már modernebb kivitelben, mint George De Gennaro romantikusan gőzölgő pastája. A halászhálót idéző szatyorból kieső tészta és szósz lazaságra, akár nyaralásra, a strandról való hazatérésre asszociál, az otthonosság, kötetlenség, sőt, a hirtelen feltörő ötletek élményét idézve (vegyünk egy kis tésztát hazafelé és dobjuk össze!). Még ma is sok ételfotón felfedezhetjük a korabeli trendet: a kép elemei olyan természetes esetlegességet fejeznek ki, mintha tényleg maga a természet alakította volna így a pillanatot, erőszakos emberi beavatkozásnak itt semmi helye…

Ide jutottunk: szósz és tészta ma, Carl Warner interpretációjában: 

carl_warner_sauce.jpg

carl_w_pasta.jpgForrás: Carl Warner foodscapes

Zárásként, még mielőtt belenyugodnánk a trendek kristálytiszta fejlődésébe, érdemes rákeresni az étel témájára a festészetben, építészetben is. Azt találjuk, hogy egyes zsenik már a 16. században rácáfoltak minden lineáris elméletre: a 16. századi Arcimboldo vegetariánus szimbolikája egyszeri és megismételhetetlen, a 17. századi Juan Sanchez Cortan mintha egy ételfotó-versenyre akart volna benevezni, de digitális fényképezőgép hiányában inkább festett egy képet, Salvador Dalí 1952-es eukarisztikus halai bármely 21. századi food designer becsületére válnának,Wayne Thiebaud süteményei (1963) pedig akár egy Sugarshop-plakáton is díszeleghetnének. De ennél jóval távolabb is pillanthatunk. Az i.e. 8-tól a 3. századig fennált etruszk társadalom a közösségi gasztronómiára specializálódott, ezt bizonyítják a mai Toszkánában található halotti városaik buja és vibráló bankett-jelenetei ételek hosszú sorával és elképesztő edénykészletekkel, míg később, a rómaiaknál (akik sokat tanultak tőlük), kifejezett trendje volt az „asaratonnak”, mely egy görög kifejezés, „fel nem söpört” padlót jelent. A 2000 éve vulkáni hamu alá temetett és mára rekonstruált Pompeii villáinak pompás padlómozaikjai bizonyítják, milyen magas szinten művelték az asaraton-stílus szakértői a padlóra hullott ételmaradékok képi megjelenítésének „tudományát”. Természetesen nem csak a padlón voltak jók: Popmeii-t és a szomszédos Herculaneumot szó szerint beborítják a mozaikok és freskók, köztük számos élelemmel, étkezéssel, együttléttel kapcsolatos témát jelenít meg.

seated-figure-of-summer-1573_giuseppe_arcimboldo.jpgGiuseppe Arcimboldo: Ülő nyári alak (1573) 

juan_sanchez_cortan_still_life_1602-03.jpgJuan Sanchez Cortan: Csendélet (1602-1603)

salvador_dali_eucharistic_still_life_1952.jpgSalvador Dalí: Eukarisztikus csendélet (1952). A festő a tojás iránt is különleges vonzalmat táplált.

wayne_thiebaud_cakes_1963.jpgWayne Thiebaud: Cakes (1963)

etruscan_tol2.jpgEtruszk bankett-jelenet Tarquinia nekropoliszából az i.e. 5. századból, a "Leopárdok Sírjából"

pompeii-exhibition-sea-food-fresco.jpg2000 éves pompeii mozaik halakkal és tenger gyümölcseivel 

Forrás (20. szd.)>>

Nyitó kép: Alan De Herrera