Ős-pesto Vergilius módra

A költészet napját a pasta első számú kísérőjéről, a pestóról írt költeménnyel köszöntjük Vergilius tollából, időutazást téve a költő életének bonyolult augustusi korába. Bár a cím – Moretum – a mai pesto ősére utal, látni fogjuk, hogy egy 2000 éve, mozsárban kemény munkával kidolgozott pestóban jóval több rejlik pár gerezd fokhagymánál, némi zöldfűszernél és olívaolajnál…

moretum-pesto.jpg

Vergilius (i.e. 70-i.e. 19) Horatius és Ovidius mellett az augustusi aranykor ünnepelt költője volt, akinek saját maga által elégetni kívánt főművét, az Éneiszt Augustus császár különleges rendelete mentette meg az utókor számára. A költő valószínűleg (eredeti neve: Publius Vergilius Maro alapján) etruszk származású volt – „marónak” hívták ugyanis az etruszk hivatalnokokat Mantova környékén, ahonnan származott (Vergilius szülőhelye egész pontosan a városhoz tartozó Andes).

Mantova neve Mantus, a Pó-folyó menti etruszk őslakosok alvilági istenének nevéből ered, az idők során pedig, ahogy a Római Birodalom terebélyesedett és egyre multikulturálisabbá vált, hozzájuk gallok, venétek, umberek csatlakoztak: meg is említi szülőföldje sokféleségét Vergilius az Éneiszben, amin 11 évig dolgozott, azonban ekkor sem tekintette késznek és megéneklésre méltónak. Sőt, utolsó kívánsága szerint el akarta égettetni.

virgil-publius-vergilius-maro.jpgVergilius mellszobra (Kép: Pinterest)

Vergilius származása azért is fontos lehet, mivel költészetét áthatja egyfajta eredetiséghez való vonzódás: a pillanatok, emberi kontaktusok megmutatásának igénye mindenféle erőltetett romantika nélkül. Bár a hódító rómaiak már az i.e. 3. században leigázták és beolvasztották az Itáliában, főleg a mai Toszkánában az i.e. 1. évezred hajnalán megtelepedett különleges kultúrájú, magas életszínvonalú, a rómaiak számára értelmezhetetlenül „nőcentrikus” (vagy inkább: egalitárius) társadalomban élő, valószínűleg anatóliai származású etruszkokat, kultúráik gyökeres különbözősége miatt megérteni igazán soha nem tudták őket, inkább csak követni, imitálni szerették volna kifinomult életmódjukat, megszerezni a természet működésére vonatkozó tudásukat. Mindez társadalmaik különbözőségén kívül olyan alapvető nehézségekbe is ütközött, hogy az etruszkok, mivel a mának éltek, szinte semmit sem jegyeztek le. Honfoglalásuk hajnalán papjaik állítólag megjósolták, hogy társadalmuk „10 epokéig” fog fennállni, utána megsemmisül: ez az i.e. 3. évszázadban folyó római hódítás által be is következett. Nem kell Vergiliusba az etruszk múltat belekényszeríteni, de tény, hogy az életforma, az „itt és most” érzése – amiért Toszkánába ma is járunk – megjelenik költészetében, de, mint a lenti vers is alátámasztja, frissítően idillmentesen.

tusc2.jpgToszkán idill, szavak nélkül

Vergilius apja egyébként földműves volt és mivel a leendő babérkoszorús költő fizikuma már kiskorában sem tette őt alkalmassá a paraszti munkára – nem beszélve arról, hogy Vergilius mástól sem irtózott jobban, mint egy szántással-vetéssel töltött élet gondolatától Andesben –, nem kevés családi konfliktust követően végül Cremonába, majd Rómába küldték tanulni és művelődni. Az intenzív városi környezetben gyorsan bomlott ki tehetsége, kis idő után pedig valósággal berobbant a köztudatba. A helyzetet azonban az i.e. 88-tól i.e 30-ig terjedő őrült, polgárháborús időszakban nem tudta nyugodtan kiélvezni: ekkor zajlott Sulla diktatúrájától a Catilina-összeesküvésen át Julius Caesar és Pompeius Magnus sorsfordító konfliktusáig minden, ami Róma és a világ történelmét hosszú időre meghatározta (remekül mutatja be a korszakot a Caesar-Pompeius konfliktustól kezdve sokak kedvence, a „Róma” c. filmsorozat).

Utóbbi ugyan Julius Caesar és hívei – ide tartozott a későbbi császár, Vergilius fő megrendelője, Augustus is – győzelmével záródott, azonban ezt a történetben szereplők nagy része már nem élhette meg: a népszerű hadvezért és politikust, Pompeius Magnust i.e. 48-ban Egyiptomban meggyilkolták, a nép által „halhatatlannak” hitt Julius Caesart i.e. 44-ben a római szenátus lépcsőin végezték ki a diktatúra-ellenes összeesküvők (köztük állítólag maga Brutus, Caesar fia), Antonius hadvezér és Kleopátra királynő pedig az ismert körülmények között kelt át Hádész kapuján i.e. 30-ban, Alexandriában. Bár látszólag győztesen emelkedett ki a véres zűrzavarból, Augustus mégsem lelt nyugalomra többé: a polgárháborúk, lázongások az ő uralkodása alatt is folytatódtak, elsősorban a császári egyeduralom és diktatúra ellen, aminek létezését ő maga konzekvensen elutasította...

polly-walker_rome.jpgPolly Walker Atia szerepében, a Róma c. filmben

Ebben a közegben kellett volna tehát Vergiliusnak szárnyalni, élvezni a sikert és mindent, amit az akkori világ közepe: Róma adhatott. Az adott körülmények között érthető módon ez nem mindig sikerült, a Pompeius és Caesar összecsapásaitól terhes időkben például a költő Görögországba menekült, itt ismerkedett meg és kötött életre szóló barátságot a római irodalom másik csillagával, Horatius-szal. Az Augustus győzelme után csillapodó hangulatban azonban visszatért Rómába, ahol elképesztő megbízásokat kapott az uralkodótól: először egy tankölteményt kellett írnia a polgárháborúk által feldúlt falusi élet teljes szétesésének megakadályozására, sok praktikus tanáccsal a földművelésre és a háztáji munkákra vonatkozóan. Ez meg is történt Georgica (paraszti dolgok) címmel, ezután pedig Vergiliusnak  – bárhogy is szerette volna – soha többé nem sikerült megmenekülnie a „földi dolgoktól” és Augustus elvárásaitól... Kivételes tehetségét, egyedi bukolikus (pásztori, pásztorköltészeti) látásmódját tanúsítja többek között az is, hogy még a polgárháborúk után Octavianus (a későbbi Augustus császár) és Antonius hívei között szétosztott családi földeket is sikerült visszapolitizálnia Augustustól, annak ellenére, hogy a Mantova-környékiek köztársaságpártiak és Caesar-ellenesek voltak. Ennél ékesebb bizonyíték nem létezik arra, hogy Róma első császára mekkora potenciált látott Vergilius tehetségében.

A második, egyben Vergilius életének legnagyobb augustusi megbízása egy gigantikus téma, a római nép őstörténetének feldolgozása volt, ebből született a világhírű – bár Vergilius által befejezetlennek és tökéletlennek titulált – Aeneis. Annak ellenére, hogy Augustus a művet a polgárháborúk viharai után egyfajta társadalom-egyesítő, identitásképző, a rómaiakat összekovácsoló hőstörténetnek képzelte el, Vergilius nem ezen a nyomvonalon haladt. Az Aeneis szereplőin keresztül népek, kultúrák, krízisek és újjászületések magasztos íveknél sokkal emberibb, bonyolultabb képét rajzolja meg. Mint említettük, élete főművét 11 évig írta és i.e. 19-ben bekövetkezett halálakor sem tekintette késznek. Végrendeletében úgy rendelkezett, hogy halála után égessék el – ezt Augustus az utolsó pillanatban egy, a végrehajtókhoz intézett rendeletében akadályozta meg.

Az Éneiszt máig irodalmi mesterműnek tekintik, Vergilius stílusából pedig többen inspirálódtak, többek között az őt a római babérkoszorúsok sorában követő Ovidius. 1400 évvel később, Dante világhírű művében, az Isteni színjátékban a szerző kísérője a pokolból a mennyek kapuja felé vezető úton sem más, mint Vergilius. A költő másik főművének, az említett Georgicának megvannak a hazai szálai is: hatott Zrínyi Szigeti veszedelmére, Vörösmarty Zalán futására, Radnóti Miklós antifasiszta mondanivalójú pásztorénekei pedig szintén Vergilius bukolikus eklogáit idézik (Ujmódi pásztorok éneke, Budapest, 1931). 

Vergilius alábbi műve, a Moretum (Lakatos István fordításában) is a korabeli vidéki élet egy pillanatát festi le, „itt és most” hangulatban. A költő egyrészt precíz részletességgel írja le az épp soron következő teendőket (búzaválogatás, lisztfeldolgozás, kenyérsütés, az ős-pesto, vagyis moretum elkészítése), másrészt olyan egyedi hangulatot alkot, amelyből egy távolról sem gazdag római szántóföld-birtokos és már hervadó szépségű afrikai szolgálónőjének napfelkeltéje és az ezzel járó rutin árad (ebben is érezhető némi feszültség: hajnal és hervadás). Szinte halljuk az idő kerekének kattogását és látjuk magunk előtt a napot, ahogy kúszik felfelé az apró szántó felett, míg a szereplők mindennapi teendőiket végzik (a korabeli tápanyagbombáról, a moretumról és mai leszármazottjáról, a pestóról rengeteget írtunk a blogon, ld. pl. itt>>). A sok kellék: búza, liszt, dióbél, fokhagyma, palánta, ekevas, stb. mellett kapunk azért az ő lényükből is: a kezdődő nap természeti idilljével szemben elég érdes a jelenet realizmusa, életszerűsége, kényszeressége és monotonitása. Egyszóval távolról sem idilli a kép, aminek a végén „ekevas fúródik a rögbe”, és minden megy tovább.

Vergilius: Moretum

Tíz órát számlált immár el a téli sötét éj,
szárnyas virrasztó hirdette dalával a hajnalt,
Simylus is, szűkös kis szántóföld müvelője,
megrettenve, netán ínség bús napja köszönt rá,
óvatosan kászálódik ki a durva faágyból,
nyugtalan ujjakkal tapogatja a sűrü homályban,
tűzhelye merre lehet, mígnem sajgó keze rálel.
Égő szikla maradt a sok elhamvadt fahasáb közt,
és a parázs izzó fényét hamu födte titokban.
Hozzá érintvén lefelé fordítja a mécsest,
tűvel húzza elő a kanócot, mely sose nedves,
sűrűn fújva felé élesztgeti lassan a lángot.
Majd hogy tűz lobbant, és szétoszlott a sötétség,
védőn tartja eléje kezét, a huzat ki ne oltsa,
s szemben a zárt reteszű ajtót meglátva kitárja.
Itt tárolta csekély búzáját földre leszórva,
mérő vékáját most ebbe meríti szinültig,
éppen kétszer nyolc fontot nyom, amennyi beléfér.
Átmegy majd, odaáll a malomkő-padka elébe
(oldalfallal volt e korong elzárva, ha őrölt);
lámpását leteszi s karján feltűri ruháját,
szőrös kecskéből készült köpenyét derekára
ölti, szivaccsal a kő peremét tisztítja belülről.
Majd kezeit buzgón serkenti, kiosztja a részük,
baljával kisegít, jobbját lendíti dologra.
Ezzel körpályán forgatja a lomha korongot
(míg a megőrölt szem szétzúzva folyik le a kőről),
olykor az elfáradt nővért felváltja a balkéz.
Fordul a sor folyvást. Ének könnyíti a munkát,
érdes hangon kezd bele újra paraszti dalába,
Majd Scybalénak szól: egyetlen nő a cselédje,
Afrika lánya, egész formája mutatja hazáját,
nagy kontyú, duzzadt ajkú, éjszínü a teste,
széles keblü, lelóg emlője, zömök hasa keskeny,
vékony lábszárú, de hatalmas széles a talpa,
ráncos-aszottan csüng repecses sarkán le a bőre.
Erre parancsol rá, rakjon fát bőven a tűzre
s hogy lobogó lángján idejére vizet melegítsen.
És miután a szokott munkát ügyesen befejezte,
kézzel szórva szitáján át megszűri a lisztet,
s rázza, csupán a szemetje akad meg a rosta szürőjén,
ámde a nyíláson kifolyik, s leülepszik a tiszta
megrostált búza. S nyomban már összekotorja,
könnyű asztalkán, langyos vizet önt tetejére,
most a dióbélt hinti a forrásvízhez, a liszthez,
jól meggyúrja kemény kézzel, majd tiszta ruhára
téve csomóban szór rá sót, s hogy kész a dagasztás,
közben a tésztát még tenyerével előbb kisimítja,
s egyenlő közben nyom négyszögeket bele végül.
Majd a kemencéhez viszi, melyet háza falánál
már kisöpört Scybale, téglát tesz rá, s tüzes üszköt.
És mialatt tisztét teszi Vulcanus s vele Vesta,
Simylusunk sem tölti ez órát sem tunyaságban,
ám más munka után néz: búzát válogat, egy szem
étke közé ne kerüljön, amely nem kedves inyének.
Nem függött neki húsos kampó tűzhelye mellett,
vágott állatokat nem tartott rajta lesózva,
körben csak sajtot fűzött fel spártai fűvel,
s száraz régi kapor csüngött le, nyalábba kötözve
(így más munka után kell néznie kinn a szabadban).
Kert van a kis kunyhó mellett, vesszőfonadékkal
összekötött nádból készült elnyűtt keritése,
bár nagysága csekély, gazdag sokfajta növényben.
Semmi hiánya se volt abból, ami kell a szegénynek,
míg oly gyakran a dús vagyonú a szegényre szorul rá.
Nem bérért művelte e földecskét, neki termett.
Hogyha nagy ünnepnap, vagy eső késztette, hogy otthon
tartózkodjon, vagy ha a szántás kezdete késett,
minden gondja a kert volt. Mert sokfajta palántát
ültet rég, jól tud bujtást is a földbe takarni,
majd a csatorna vizét hajtott szárára vezetni.
Itt zöldség, széles hajtású cékla, emitt meg
sóska terem szaporán; mályvát s örvénygyökeret tart,
vadmurkot, póréhagymát termeszt (a fejéről
kapta nevét) s mákot (hideg és ártalmas a fejre),
s pompás étel után a salátát friss csemegének,
.............................................szélén a retek nő,
és a kövér tök, amelyet a tágas gyomruak esznek.
Ám nem urának (hisz van-e még őnála szerényebb?),
ámde a népnek hoz hasznot, vásárnapokon mind
vállán hordja eladni a főváros piacára:
visszafelé nem görnyed már, de telistele pénzzel,
ritkán hordva a városi hentestől haza árut.
Éhségcsillapitó a vörös- s zöldhagyma leszelve,
s itt van a zsázsa, csipős ize eltorzítja az arcot,
és a katáng, meg a mustárfű, szerelemre hevitő.
Ez járt most is eszében, amint kertjébe belépett.
Ujjával kissé kikaparja a földet először,
négy fokhagymafejet tépett szárastul emel ki;
majd csenevész levelű zellert, s rútát, lefagyottat,
szaggat s kis szálú remegő coriandrumot ás ki.
Mindjárt összeszedi s letelepszik a tűzhely elébe,
fennhangon szólítja a szolgálót a mozsárral.
Bolyhos héjából kitakarja a hagyma gumóját
egyenként mindet, s (nincs szükség rája) lehántott
héjat a földre hajít. S a megőrzött tiszta fejekre
körbe vizet tölt kőmozsarának mély üregébe.
Sót néhány csipetet tesz rá, beledobja a csípős
sózott sajtot még, tetejére izes füveket szór.
Ágyékán szőrös baljával fogja ruháját,
míg az ütő szerszámmal jobbja puhítja a bűzlő
fokhagymát, együtt szétkenve levével egészen.
Körben jár a keze: s lassanként megpuhul, egyre
elvesztvén erejét, egy szín válik ki a sokból:
nem lesz teljes zöld, a tejes színű darab ellent
áll, de nem is csillog, tele van sokféle füvekkel.
Csípős illatok ingere gyakran gyötri e férfit,
reggelijét megsínyli lapos pisze orra s az arca;
gyakran nyúl a szeméhez, hogy letörölje a könnyet,
méltatlan módon szór szitkot a füstre dühében.
Ámde a mű sikerül: nem ráncos, mint ahogy eddig,
víg körtáncát már lassabban járja a szerszám.
Most keveset cseppent pallasi olajfa levéből,
s néhány csepp ecetet tölt még az egész tetejére.
Összevegyíti megint, újból belefogva a műbe.
Majd ezután két ujjal nyúl a mozsár fenekére
körben, a szétálló masszát így sűriti gömbbé.
S készen is áll immár az eredmény: kész a moretum.
Közben a friss kenyeret Scybale kiemelte serényen,
átveszi tőle kezet mosva, s hogy e napra az éhség
félelmétől mentes, Simylus ekkor a lánytól
lábszárvédőt kér, bőrsipkát nyomva fejébe,
jámbor két tinaját szekerébe sietve befogja,
majd a mezőre kihajt, s ekevas fúródik a rögbe.

(Lakatos István fordítása, forrás>>

Ma így készítjük: liguriai házi pesto>>