Madonna kézzel szereti

Milyen titkokat rejt a kép, amit egy Dolce & Gabbana fotózáson lőttek a popdíváról, és mi köze a tészta történelmének legsötétebb korszakához?

madonna_for_d_g_2015.jpg

Ráadásul Madonna nemcsak a tésztát tömi magába puszta kézzel, de gátlástalanul eszik, iszik, kiabálva mosogat és teszi mindazt pazarul dizájnolva (Steve Klein érdeme), amit egy „rendes” délolasz nőnek kell. A Vanity Fair Italy 2009. decemberi számába készült sorozat alapjaiban rázta meg a makrobiotikus világot, hiszen ekkorra Madonna már lemondott a cukorról és a tejtermékekről, hogy a húsról ne is beszéljünk. A képeken viszont láthatóan nem fotoszintetizál, hogy is van ez?

A projektre régi barátai, Dolce & Gabbana kérték fel – az alkotópáros akkor robbant be a nemzetközi köztudatba, amikor Madonna 1990-ben egy általuk tervezett fűzőt és dzsekit viselt a cannes-i filmfesztiválon, Madonnával az ágyban c. filmjének bemutatóján –, azóta viszont sok minden történt, a fénykorában formásan vonzó italiana a rossznyelvek szerint még férfihormonokat is szedett, hogy „szálkás” maradjon (hogy miért, arra nehéz észérveket találni). És tessék, 2009-ben, 51 évesen ott feszít talpig dekoltált D&G-ben, virágos szoknyácskában, fekete csipkében, és pastával tömi magát: vajon megkongatta valaki a harangot, Madonna meg olasz bombázóként ébredt fel több évtizedes, makrobiotikus álmából?

madonna_for_d_g3.jpgKépek: Vanity Fair Italy, 2009 december

Mint előző, a szénhidrát (incl. a tészta) rehabilitációjáról szóló bejegyzésünkben írtuk, influencer-körökben mára trendivé vált spagettit szürcsölve élvezni a pillanatot: nincs valamire való modell vagy énekesnő, akinek ne lenne egy maszatos, „pasta dívás” képe. Dolce & Gabbana lehet, hogy ösztönösen érzett rá a trendre, a szóban forgó fotósorozat azonban minden kétséget kizáróan nem azzal a céllal jött létre, hogy a tojás és a vaj után rehabilitáljuk a tésztát is egészséges, all'italiana interpretációban: ne ábrándozzunk, erre biztos nem gondoltak.

A tervezőpáros világában mindig is ott volt Dél-Itália a maga karakteres szimbólumaival, a keménység és lágyság állandó konfrontációjával. Nem véletlenül: Domenico Dolce szicíliai származású, Stefano Gabbana milánói, közös munkáikon viszont az esetek többségében a forró dél dominál ezzel a folyamatos ellentmondással, ami igen jó dinamikát tud adni egy képnek. Mit kezdtek volna egy szálkás, maszkulin Madonnával a csipkés függöny és a rusztikus faasztalon elterülő paradicsomok, üveg tejek között? Semmit, nem működött volna a dolog: a délolasz mindennapokból vett pillanatokon kellett valami, ami ellensúlyozza a realitás élét, ez volt az olasz gyökereihez – legalábbis a fotózás idejére – remekül megtért Madonna.

madonna_for_d_g_4.png

Gabbana egyébként azt nyilatkozta a megjelenés után a makrobiotikus díváért aggódóknak, hogy ő tényleg látta a sztárt spagettit enni, sőt, mosogatni is, és hogy szerinte Madonna simán megengedheti magának az ilyesmit, annyit edz. A mosogatással kapcsolatban – kesztyű nélkül, ezt külön hangsúlyozta a sajtó –, pedig egyszerűen csak annyit mondott, hogy Madonna egy „gyakorlatias” nő.

De még mindig csak a felszínt kapargatjuk, ugyanis Gabbana elképzelése és a fotózás koncepciója ennél jóval messzebbre, mégpedig az olasz neorealista filmek világába vezet, amiért Gabbana és Madonna egyaránt rajong, és aminek (Gabbana elmondása szerint) Madonna igen szakavatott ismerője. Az 1940-es években született irányzat szakított az olasz film romantikus, habos-babos ábrázolásmódjával és a valóság felé fordult: igazi emberek igazi sorsát kívánta feltárni (az új stílus alapműve Luchino Visconti 1943-as „Megszállottság” c. filmje). Az olasz neorealizmus ugyan csak a II. világháború után bontakozott ki teljesen, ekkor azonban döntő hatást gyakorolt az európai filmművészetre. Dolce & Gabbana 2010-es tavaszi-nyári kollekciójának beharangozására ezt a realista világot kívánták megidézni, és Madonnára osztották a mindennapok délolasz donnájának szerepét.

Itt akár le is zárhatnánk a tésztaevő popdíva analízisét, ez esetben azonban félmunkát végeznénk. Van a képen ugyanis még egy kód, amit érdemes feltörni: miért épp kézzel eszik Madonna, ezzel a kihívó tekintettel? Mivel Dél-Itáliáról van szó, nehéz a mozzanat mellett szó nélkül elmenni, és naivitás lenne azt gondolni, hogy Gabbanáék nem szándékosan használták fel.

madonna11.jpgMadonna, mint "mangiamaccheroni"

A hosszútészta kézzel evése ugyanis egy évszázadokon át tartó korszakot szimbolizál Nápoly történelmében, azokból az időkből, amikor még utcán gőzölgő üstökből árulták a maccheronit – ami akkoriban nagyon hosszú csőtészta volt, ez mára lerövidült –, amit aztán az utca népe puszta kézzel, égnek emelt tekintettel, olykor a földön ülve tömött magába. Nem csoda, hogy a Nápolyba látogatók a 19. században a „mangiamaccheronit”, azaz makarónievőket ábrázoló képeslapokkal riogatták otthon maradt gyermekeiket, arra intve őket, hogy ilyen barbár módon soha, de soha ne viselkedjenek.

mm4.jpgMangiamaccheroni (korabeli képek>>)

Ízesítőként ekkoriban egy adag reszelt pecorinót és feketeborsot (cacio e pepe) csaptak a forró tésztahalom tetejére – kézzel ment természetesen a kiszolgálás is –, az adag mennyiségén, a sajt minőségén pedig rendszeresen heves viták robbantak ki. A pastához a 19. század elejéig nem társult a paradicsomszósz (az első ilyen recept 1844-ben jelent meg Ippolito Cavalli Cucina Teorica Practicájában), készítésére viszont igen kényesek voltak a maccaronarók (makaróni árusok). A durumőrlemény gyúrása, nyújtása, szárítása nagy szakértelmet és speciális klimatikus viszonyokat: forró nappalt, hűs, szellős éjszakát igényelt. A folyamatnak tökéletes körülmények között, tökéletes időzítéssel kellett lezajlania, ezért ha kellett, a tésztakészítők egész családja együtt gyúrt – hatalmas kádakban, meztelen lábbal. Ezt a gyakorlatot később hatóságilag beszüntették.

A makaróniboom a 17-18. században következett be a nápolyi lazzaroni (szó szerint: „gazemberek”) körében, ekkor tettek szert a mangiamaccheroni (makarónievők) elnevezésre. Ezelőtt mangiafoglie (levélevők) névre hallgattak, ugyanis délen a köznép táplálékának fő bázisát évszázadokig olcsó, tápanyagdús zöldségek: brokkoli, káposzta, karfiol, leveles kel tették ki. A finom, töltött, húslevesben főtt tészta (Boccaccio kedvence), a méregdrága északolasz ínyencség, a parmezán (Thomas Jefferson kedvence), és főleg a hús a kiváltságosok eledele volt.

A 17. századtól azonban a levélevők számára is eljött a pasta ideje, ugyanis a durumbúzát elég olcsón adták ekkoriban a dél teljhatalmú urai. A köznép pedig megtanult vele bánni, sőt, mondhatjuk, a tészta történelmi ívet leírva azzal teljesedett ki, hogy idővel újra integrálta magába a zöldségeket, kialakult az „al dente” hőkezelési technikája, a receptek és módszerek, melyek révén a „cucina povera”: a délolasz szegények konyhája elismerten a világ egyik legegészségesebb gasztronómiájává vált.

mm3.jpgFotó: Giorgio Sommer (1886 előtt)

A mangiamaccheroni tehát a 17. századtól kezdve egészen a 20. század elejéig uralta a nápolyi utcát, a világ pedig fotókról, képeslapokról ismerhette meg a „délolasz létet” egyetlen képbe – a kézzel makarónit faló nápolyi képébe – sűrítő jelenséget. Az üzenet annyira erős volt, hogy Franciaországban az olasz bevándorlókat ekkoriban les macaronis-nak hívták.

Az elemzés azonban még itt sem érhet véget: érdemes kitérni a kézzel tésztafalás mélyebb jelentéstartalmára is. A külső szemlélőnek az aktus persze bárdolatlanságot, civilizálatlanságot, egyfajta egzotikus nyomort közvetít (amit lefényképezünk ugyan, de közel menni nem merünk hozzá). Amire a szemlélő talán soha nem gondolna: a tekintet felhívás egy keringőre, a hatalom nyílt üzenete.

A mangiamaccheronik valójában nem kiszolgáltatott nincstelenek voltak, akik összetett kézzel köszönték meg Nápoly urainak a napi egy tál tésztát. Ők voltak a tömeg, a nép, ez az öntudat árad a korabeli képekről is. A mangiamaccheroni hatalma tudatában, nagyképűen, egyenesen a néző szemébe nézve falja a tésztát. Azt pedig már az ókori Rómában is tudták, hogy a néppel nem érdemes ujjat húzni: uralkodók sora igyekezett minden eszközzel a „nincstelen” tömeg kedvében járni (panem et circenses). Az újkori mangiamaccheronik tulajdonképpen népes gangekbe tömörülő – mondjuk így – ős-maffiózók voltak, akik bármikor képesek lettek volna erejüknél, hatalmuknál fogva Nápolyt felforgatni. Egyes uralkodók, mint pl. IV. Ferdinánd nápolyi (majd később I. Ferdinánd néven nápoly-szicíliai) király felismerték ezt, és elhatárolódás helyett inkább igyekeztek velük jóban lenni, a város nyugalmát fenntartani.

IV. Ferdinánddal kapcsolatban mindenhol leírják, hogy „neveletlen” és „bárdolatlan” volt, a korabeli arisztokráciát megbotránkoztató módon viselkedett: „alantas” népi dialektusban beszélt, kiment halat árulni a piacra és hasonlók, valamint puszta kézzel pont úgy tömte magába a tésztát, mint a „mocskos” mangiamaccheronik. De vajon mi volt az igazi oka Ferdinánd viselkedésének? Ma már többen vélekednek úgy, hogy a kézzel falás részéről szimbolikus gesztus volt, üzenet a nápolyi utca felé: tudom, hogy vagytok, törekedjünk a békére.

A makaróni legendája: örök körforgás, színház és pingvinek>>

Tésztafőzés, szicíliai keresztanya-módra>>

Darázsderék spagettivel? Nem álom!>>

A római strandok kultikus tésztája: egész évben "fagottarit">>

Meghan Markle-nak tilos a tészta. De miért is?>>

"Simply the Best": a 79 éves Tina Turner tippjei az élethez>>