Fokhagymával fertőzések (és démonok) ellen

Strigoi, moroi, lemures, egui, gaki, preta: minden kultúrának megvannak a maga „éhes szellemei”, szerencsére létezik egy multifunkcionális orvosság a természet patikájában, amivel távol tarthatjuk a sötéten tomboló erőket.

garlic_wreaths.jpg

Mindegy, hogy az ókorban vagy napjainkban járunk, Gergely- vagy holdnaptár szerint számoljuk az időt, a túlvilági lelkek az év bizonyos pontján fel fognak bukkanni. Szögezzük le, belőlük is többféle van: saját népi hagyományaink szerint az elhunytak a mindenszentek napja (nov. 1.) és halottak napja (nov. 2.) közötti éjszakán látogatnak meg minket és biztonsági szempontból ezzel az égvilágon semmi gond nincs. November 1-e éjszakáján a tradíciók szerint ők miséznek a templomban, és amikor megkondul a harang, elindulnak e világi hozzátartozóikhoz. A parasztházakban ezért egykor plusz teríték került az asztalra, melybe sót és vizet: az újjászülető élet jelképeit tették. Székelyföldön pedig cipót sütöttek, amit „halottak kenyerének” vagy „Isten lepényének” hívtak (forrás>>)

Só, víz, liszt: ugorjunk vissza 2000 évet az időben, ők a Római Birodalom két kiemelt ünnepe, a Feralia és a Lemuralia elengedhetetlen kellékei is. A Feralia az utolsó, legfontosabb napja volt a Parentalia nevű ünnepnek, melyet február 13. és 21. között tartottak. A rómaiak ekkor emlékeztek meg őseikről, felmenőikről, az ünnepet záró Feralia napján pedig a „manes”: az ősök szellemének tiszteletére a sírokat koszorúval díszítették, gabonával és sóval hintették be, áldozatként borba mártott kenyeret és ibolyát tettek rá.

Akár halottak napjának „még nem üdvözült” lelkei – hiszen rájuk emlékezik a keresztény világ november 2-án, hivatalosan i.sz. 998-tól –, a római ősök szellemei sem voltak ártó szándékúak. Legalábbis nem ezen a napon. A nyughatatlan, démoni lelkeknek külön ünnepe volt, mégpedig a május 9-én, 11-én és 13-án tartott Lemuralia. A rómaiak ekkor a házaikat fenyegető, az elmúlásban nyugalmat nem lelt lelkeket, a „lemures-t igyekeztek kiengesztelni , jellemzően babbal, a Vesta-szüzek pedig az első búzakalászok terméséből elkészítették a mola salsát: egy sós süteményt vagy lepényfélét, a Lemuralia elengedhetetlen kellékét. A (szó szerint) „sózott liszt” központi jelentőségű volt a Vesta-kultuszban, ezt szórták az áldozati állatok szarva közé és az áldozati oltárra is, ahol a szent tűz lobogott…

Természetesen a keresztény és a római szokások is mélyebb gyökerekre, a természet ritmusára vezethetők vissza. Mind az ősi kelta, mind pl. a zsidó kultúrában az év két részre oszlik: egy „fényes” és egy „sötét” szakaszra. A sötét szakasz, ami hagyományosan megelőzi a fényt, a betakarítás végeztével kezdődik. A mai halottak napjának őse, a Samhain kelta ünnep október 31-e napkeltétől november 1-e napnyugtáig tartott, vele szemben, az év másik felén, május 1-én az ún. Bealtaine: az újjászületés napja, „a fény kezdete” állt.

samhain2.jpgSamhain Írországban (kép: Pinterest)

Kelta hagyományok szerint Samhain ünnepén, amikor „sötétbe lép az év”, feltárulnak a világokat elválasztó kapuk: a határok elmosódnak, az átjárás lehetővé válik, az „aos sí” (túlvilági lelkek, tündérek, természetfölötti lények) könnyebben suhannak át az élők világába. A kelták hite szerint a következő évi, bő termés érdekében jól kellett tartani őket, ezért ételt-italt készítettek ki nekik, felajánlásokat, áldozatokat tettek.

A fényt a sötéttől elválasztó éjszakán ugyanakkor az elhunyt családtagok lelkei is visszalátogathattak, számukra – akár a hazai néphagyományban – terítéket, finomságokat készítettek ki az élők. A busójáráshoz hasonlító szokások is éltek: maszkosok jártak házról házra és ételért-italért cserébe regéltek, énekeltek. Kelta kultúrkörben a dióféléknek és az almának Samhainkor kiemelt szerep jutott. Hasonlóan napjaink télűző hagyományaihoz, hatalmas máglyákat gyújtottak, melyeknek tisztító, védelmező szerepük volt („tisztítótűz”).

Bár a kelta maszkosok egyrészt megidézték az aos sí-t, másrészt el is rejtőztek előlük, e túlvilági lények, bár lehettek kiszámíthatatlanok, többarcúak, nem voltak kifejezetten ártó szándékúak. Nem így a „preta”.

Buddhista és hindu kultúrkörben a „preta” elég összetett fogalom, fordítása: „éhes szellem”. Kínában az „Éhes Szellem Ünnepe” (ami kb. a halottak napjának felel meg), a holdnaptár szerinti hetedik hónap 15. napjára esik – tulajdonképpen az egész hetedik hónapot a „szellem havának” tartják. Számukra ekkor nyílnak meg a világok kapui, ekkor emlékeznek elhunyt hozzátartozóikra, őseikre, akik visszatérhetnek otthonaikba, ahol természetesen megfelelő fogadtatásban részesülnek. A rituális máglyákon az élők a világi élethez szükséges holmikat szimbolizáló papírmasékat (régebben valódi materiális értékeket, így pénzt is) égetnek a túlvilágba visszatérők számára útravalóul. Meg kell különböztetni azonban két, az ünnep alatt potenciálisan felbukkanó szellemfajtát, a (kínai kultúrkörben, egyszerűsített írásmóddal) ártalmatlan gui-t (elhunyt ős lelke) és a sokszor nagyon is alattomos egui-t, azaz „éhes szellemet”. Hitviláguk szerint mindenki, aki meghal, gui-vá, vagyis szellemmé válik: az „első halál” után a szellem egyre gyengül, míg bekövetkezik a „második halál”.

hungry_ghosts.jpgPreta (kép: Pinterest)

Az egui, azaz „éhes szellem” (szanszkritül preta, japánul gaki) kínai buddhista hagyományok szerint akkor alakul ki, ha valaki súlyos traumák miatt, természetellenes halállal hal meg (pl. tömeggyilkosság áldozata lesz) vagy egy család fizikai/spirituális fonala megszakad, akár úgy, hogy a család nem tiszteli már őseit. A szanszkrit megjelölés: „preta” a pra-ita kifejezésből ered, melynek jelentése „elment, eltávozott”. Annyiban különbözik a kínai megközelítéstől, hogy nem konkrétan az „éhes szellemre” utal, hanem az újjászületés 6 különböző formája közül az egyiket fejezi ki. Hindu kultúrkörben ez az állapot nagyon pontosan körül van írva: a preta egy olyan formában manifesztálódott lény, aki az 5 fontos alkotóelemből (tűz, víz, föld, levegő, sötét anyag), csupán 2-ből épül fel: levegőből és sötét anyagból, így többek között olyan fizikai folyamatok, mint az evés-ivás, emésztés lehetetlen számára.

Az éhes szellemet a buddhizmusban szürkés, csupasz bőrrel, sorvadt, hosszú végtagokkal, aránytalanul hosszú nyakkal, apró szájjal, ugyanakkor hatalmasra puffadt hassal ábrázolják. Thai kultúrkörben abnormálisan magasak is. Úgy tartják, az egui-k nem egy konkrét helyen (mondjuk, a pokolban) léteznek, hanem szabadon kószálnak a világban. Az emberi szem számára láthatatlanok, azonban bizonyos tudatállapotokban és/vagy bizonyos alkalmakkor – mint pl. az Éhes Szellem Ünnepén – emberek előtt is megmutatkozhatnak.

A karma szerint egyébként azokból lehet preta, akik valamely előző életükben kapzsik, álnokok, korruptak voltak, ezért büntetésül éhes szellemként születnek újjá, csillapíthatatlan étvággyal (sokszor valamilyen romboló vagy visszataszító) anyag iránt. Lényük egyben a pusztító függőség manifesztációja is. Megjelenésük a világban elfoglalt pozíciójuk kifejeződése: a hatalmas has szüntelen étvágyat, égő szomjúságot jelöl, amit az éhes szellem képtelen kielégíteni, erre utal az abszurdan vékony nyak és az apró száj, amin egy falat sem juthat át.

Bár étvágyuk tárgya az életet jelentő emberi vér is lehet, a preta-k mégis, buddhista felfogás szerint nem félelmet, hanem sajnálatot keltő lények, ezért egyes kolosotorokban étkezések előtt pár falatot, pénzt, virágokat hagynak nekik. A különböző hagyományok szerint ők is többfélék: egyesek démonikusabbak, mint mások, japán kultúrkörben pl. „megváltásukra” is nyílik lehetőség az augusztus közepén tartott segaki keretében, ami szó szerint az „éhes szellem etetésének” ünnepe. (Japánul az éhes szellemet gaki-nak vagy muenbotoke-nak hívják, jelentése: „a halott, akinek nincs élő rokona”.)

A buddhisták éhes szelleme vitathatatlanul sokban hasonlít a római lemures-re vagy akár a román népi hagyományokban megjelenő strigoi-ra és moroi-ra. Utóbbi kettő a „román halottak napján”, november 30-án bukkanhat fel: ez a nap Szent András, Románia védőszentjének napja, amikor az ártó szellemek elriasztására az emberek fokhagymát fokhagymával esznek és minden ajtóban dúsan himbálóznak a felakasztott fokhagymafűzérek. Tökéletesen érthető, hogy miért utálják a vérszomjas démonok a fokhagymát: az emberiség egyik legősibb immunerősítőjén edzett szervezet még az alvilági erők ellen is könnyedén veszi fel a harcot. A fokhagyma nemcsak híres, speciális összetevőit: az alliint és allicint tartalmazza, hanem vitaminokat, ásványokat, igen magas arányban illóolajat is – összességében, mint azt az idők kezdetétől tudják és a 20. századi laborokban be is bizonyították: a fokhagyma tényleg a természet ajándéka, az egyik leghatásosabb fertőzésgátló, érfalakat védő, koleszterinszintet, emésztést rendben tartó elixír, nem véletlen, hogy egyes kultúrákban a rossztól való védelem szimbóluma.

garlic_spread2.jpgUniverzális fokhagymakrém (kép: Pinterest)

Romániában nagy kultusza van a fokhagymának, a Botosani megyében lévő, izolált Copălău falucskában pl. a lakosság 40%-a termeszti: a fokhagyma minősége itt, az elzártságnak és a termékeny föld érintetlenségének köszönhetően különösen magas (úgyhogy a jövőben eredetvédelem alá is kívánják vonni a helyi fokhagymát). A szellemölő gumó alap-összetevője az itteni konyhának, használják gazdag zöldséges-húsos levesekben, mint pl. a ciorbă de burtă (pacalleves) és a ciorbă rădăuţeană (ennek könnyebb, csirkés változata). A bőr nélküli,micinévre hallgató marha- és sertéskolbászokban szintén elengedhetetlen. Az anyák, nagymamák all-inclusive gyógylevese pedig sült fokhagymából és rengeteg zöldségből (répa, krumpli, zeller, hagyma, paszternák) áll.

Ugyanakkor pontosan tudják, hogy a fokhagyma nyersen: összezúzva vagy reszelve fejti ki leginkább jótékony hatását, így szabadul fel belőle a legtöbb allicin. Ezért a régióban egy rendkívül egyszerű fokhagymakrémet készítenek és esznek naponta többször pirítósra, sült húsra, halra és tulajdonképpen mindenre kenve. Nem hiányozhat a „mujdei” az éttermek asztalairól sem.

A mujdei hagyományos receptje, amit aztán kedvünkre variálhatunk:

Hozzávalók 8 adaghoz:

- 1 nagy fej, kiváló minőségű fokhagyma gerezdekre bontva, meghámozva

- 1 teáskanál só

- 2 evőkanál hidegen sajtolt napraforgóolaj

- 1 dl natúr joghurt

- Ízlés szerint: frissen őrölt feketebors, petrezselyem

Elkészítés:

- Mozsárban: a fokhagymát 3 adagban tegyük a mozsárba, szórjuk meg sóval és folyamatosan dolgozzuk pasztává. Ezután lassan öntsük hozzá a napraforgóolajat és verjük szinte habosra. Végül keverjük bele kisebb adagokban a joghurtot, fűszerezzük frissen őrölt feketeborssal. Tálaláskor gazdagíthatjuk apróra vágott petrezselyemmel (a népi gyakorlat szerint egyébként is a friss petrezselyem tünteti el legjobban a fokhagyma aromáját, bár van, aki a pörkölt kávészemek rágcsálására esküszik - démonűzési szempontból végül is mindez részletkérdés).

- Vágódeszkán: a meghámozott fokhagymagerezdeket egy nagyobb konyhakés lapjával zúzzuk össze, majd enyhén sózzuk meg. A kést élével a vágódeszkára nyomva, oda-vissza mozgatva vágjuk a lehető legapróbbra a fokhagymát, a szünetekben újra sózhatunk. Olykor a késlappal kenjük szét a fokhagymapasztát a vágódeszkán, így érzékelhetjük, hogy mikor van kész. A krémesített fokhagymát tegyük át egy kisebb tálkába és folytassuk a műveletet a fentiek szerint.

Immunerősítés ínyenceknek: 

Katalán fokhagymamajonézzel>>

Eredeti liguriai pestóval>>

"Szexi" rukkolapestóval>>