Spenótos tésztából is nagyon sokféle létezik, de alapvetően három. Hogy melyik készül éppen, az mindenekelőtt a spenóttól függ. Ha a spenót mélyhűtött tégla, akkor az egyes verzió, ha jóminőségű konzerv, akkor a kettes, ha egészen eredeti, frissen szakajtott, piaci spenót, akkor a hármas verzió készül.
De van itt azért némi személyiségfejlődési tényező is, mert az az igazság, hogy mélyhűtött spenóttéglát már sosem veszek, mert nagyon elegem lett az egyes verzióból. Ez röviden úgy festett, hogy fokhagymás vajra lisztet szórtam, azaz készítettem egy fokhagymás rántást, majd felforraltam rajta a spenótot, aztán tejszínt és sok főzőmozzarellát öntöttem bele, majd beleborítottam a megfőtt rövid tésztát. Így egy egészen nyúlós, laktató sűrű zöld massza vonta be a tésztát, ami akkor volt finom, ha nagyon sok fokhagymát sikerült beletolnom. Aztán kicsit megutáltam, és ma már ezt a fajtát teljesen beszüntettem.
Sajnos az életformám nem teszi lehetővé, hogy jó gasztrobloggerként fél napokat töltsek a piacon saját zöldségest, saját hentest tartsak, így még mindig csak ott tartok, hogy jó minőségű konzervet vásárlok, melyben a spenót nem homogén krém, hanem némileg darabos – egy nagy doboz, az van ráírva, hogy „Cora” – bár nem a név sugallta boltban vettem.
Az az igazság, hogy ebből már igen jó spenótos tésztát lehet készíteni, és összehasonlíthatatlanul egyszerűbb kezelni, mint a sokrétű kihívást jelentő friss spenótleveleket.
A második verzió tehát úgy készül, hogy mindenekelőtt felteszem a tésztavizet, mert minden más pillanatok alatt megvan, itt csak a tésztára kell majd várni. Spagettit, linguinét vagy más hosszú tésztát használok, mert mint említettem, ez most már nem egy nehéz massza lesz, hanem sokkal inkább az olaszos, kevés-szószós, könnyed mediterrán pasta.
Egy serpenyőben olívaolajra (nyomóval) rányomok három-négy fokhagymát, egy feldarabolt fél kis chillit magostúl, koriandert morzsolok rá, némi borsot török, és a lehető legkisebb lángon szuttyongatom. Csomó időm van rá, ha meguntam, lezárom a gázt, pár percig mást c csinálok. Kb, amikor beteszem a tésztát, akkor feltekerem a lángot a fokhagymás olaj alatt, és amikor elkezd sercegni rádobok egy 5 deka vajat, amint az elolvad, utánadobom a spenótot. Nem kell sok. Ez a leveles, darabos massza igen sűrű – kb három-négy púpozott evőkanállal tenni bőven elég – ez a nagy Corás konzerv max. harmada. Ezt felforralom, sütögetem, főzővíz hozzáadásával átforralom.
Amikor majdnem elkészült a tészta, de még erősen al dente, leszűröm és ráborítom a szószra, átforgatom. Majd a tetejére helyezek egy 5-10 deka juhtúrót, és öntök rá egy vagy fél deci tejszínt, rá még némi főzővizet és lefedem, állni hagyom, ha valamiért kihűlt, kislánggal rásegítek. Amikor a juhtúró megroggyant, a tejszín és a főzővíz eltűnt a mélyben, akkor az egészet ismét átforgatom, ragadjon mindenhová. A tészta a kívánatos lágyabb al-dente verzióját a szószban pihenve fogja elérni, hiszen itt még tovább szívja fel a nedvességet. A juhtúró íze nemigen érződik, csak a tejszínnel együtt segít megteremteni azt a nyákot, amivel a szósz rámászik minden tészta minden felületére. A chili sem fog érződni, a háttérből lágyan lehelő erő csak annyit tesz, mint a női arcnak a smink – szuggesztívebbé, markánsabbá, intenzívebbé teszi. Minden azért van, hogy a spenót legjobb arcát láthassuk, és meg is látjuk – finom, persze fokhagymás módon. Intenzíven kielégítő étel, és nem is nehéz, viszont nehéz belőle nem sokat enni. Ha szeretjük az ilyesmit, olvadékony főző-mozzarellát darabolhatunk rá, és akkor lesznek benne lágy sajtgöbök, ami finom tud lenni. Szintén opcionális, ha van otthon jóféle kézműves olívaolajunk, amit lehet fűszerként használni, löttyintsünk rá, jól megy hozzá. Ha még tengeri só is van a tetejére, akkor könnyen olyan érzésünk lesz, hogy Livornóban vagyunk a kikötőben, vagy máshol, egy igazi helyen, ahol van tenger, meg ilyesmi.
