Hosszú-hosszú ideje tervezem már, hogy a saját konyhámban is előállítom az egyik kedvenc olasz alapételemet, a lasagnét, de sosem éreztem magamban elég erőt hozzá, most eljött a pillanat, és kiderült, hogy nem hiába rettegtem tőle.
Jó, hogy amatőrszakács vagyok, de a pofám azért nagy, és a lasagnét csakis Locatellitől vagyok hajlandó elsajátítani. Az alaptípus a lasagne alla bolognese, nem tűnik bonyolult ételnek, megfelelő tészta kell hozzá, bolognai ragu és besamell. Ezek mind benne vannak a Locatelliben, ezért nagy bizalommal vágtam bele a főzésbe.
Egy serpenyőbe olajat öntöttem, amikor forró lett, rádobtam két fej apróra vágott hagymát, két apróra vágott répát, és egy zeller zöldjének nagy részét apróra vágva. Plusz egy ágacska rozmaringot, és egy marék szárított zsályát, mert friss nem volt sem otthon sem a boltban. Ezeket finoman sütögettem, vigyázva nehogy odakapjanak. Pár perc múlva félrekotortam a zöldségeket, és a serpenyő megüresedett fenekére helyeztem a sózott, borsozott, szobahőmérsékletre melegedett majd egy kiló darált marhahúst.
Ezt egy darabig aztán meg sem moccintottam, hadd piruljon az alja (azért kellett szobahőmérsékleten betenni, hogy ne kezdjen levet ereszteni, mert akkor nem pirul, csak párolódik), ez sikeres volt, kellemesen lepirult, megbarnult. Amikor ez kész volt, az egészet átöntötem egy mély lábosba, ráöntöttem több, mint egy fél liter kékoportót, majd elforraltam, durván színt váltott tőle, szinte fekete lett. Amikor a bor már majdnem teljesen elpárolgott, akkor egy kis paradicsompürét kevertem bele, majd ráöntöttem egy hétdecis paradicsomszószt, és még egyszer annyi vizet, és kb másfél óráig rotyogtattam lassú tűzön, fedő nélkül, amíg kellemesen sűrű szószt nem kaptam.
Mivel Locatelli meggyőzött arról, hogy a lasagnét minimum előző nap össze kell állítani és egy napot pihenni hagyni, a sütés előestéjén álltam neki összerakni a tálat. A másfél óra alatt azonban az estéből éjszaka lett, én kezdtem fáradni, így az első adag besamellt kicsit odaégettem, de a második már nagyszerűen sikerült (besamell: vajat olvasztunk egy lábosban, majd apródonként lisztet szórunk rá, összekeverjük, amikor besűrűsödött, tejet öntünk rá és addig keverjük, amíg krémes szósz nem lesz belőle – akkor sózzunk, borsozzuk, szerecsendiót reszelünk rá).
Viszont attól a perctől fogva, hogy a tésztát elővettem, kínos kabaréba fordult az éjszaka. Locatelli ugyan megengedi, hogy előfőzetlen tésztára pakoljuk a tölteléket, de érezhetően nem helyesli. A lapokat elvileg egy-két percig kell forrásban lévő vízben főzni, folyamatos kevergetés mellett. Nem sokat vacakoltam beledobtam a fél kiló lapot, ami persze abban a pillanatban összeragadt, és kevergetni maximum egy nagy tömböt tudtam a lábosban. Később olvastam csak el azt a részt, ami azt mondja, hogy egyszerre max 2-3 darabot teszünk a vízbe. Egy pillanatra úgy tűnt, lőttek a projektnek, de szerencsére volt otthon még egy doboz tészta. Így immár okosabban nekiláttam megfőzögetni őket. Leégett a fél ujjam és folyamatos életveszélyben dolgoztam. Egyszerűbbnek tűnik lelőni egy vadkant és kibelezni, mint ezeket a lapokat személyi sérülés, összeragadás, széttörés nélkül a megfelelő állagban a tepsi aljára juttatni.
Persze megoldottam, egy lap, rá a bolognai szósz, majd arra nagy pöttyökben besamel és némi parmezánreszelés, aztán újabb lap és így tovább, amíg el nem fogynak az összetevők. Az egész tetejére parmezánt reszeltem, ami majd szépen megpirul. Így is lett, a kilógó tésztaszélek szépen odapirultak, az egész nem lett rossz, de nem lett sem szétcsúszós kontinentális kényeztető lasagne, sem igazi feszesen álló parasztos olasz lasagne, hanem valami a kettő közt. Az íze viszont tökéletes volt, olyan, amilyennek a nagy könyv szerint lennie kell, már majdnem olyan jó, mint amit régen mindig a mammutos Due Fratelliből rendeltünk. Csakhogy a szélei ízetlenebbek voltak a közepénél, ami nem tudom, mit jelent. Nem tudom, mikor fogom újra elszánni magamat erre a bonyolult – egész olasz mammát kívánó - ételre.