Ma már nehéz elhinni, de volt idő, amikor a sajtos makaróni kifejezetten sznob és elit kajának számított, mi több, Thomas Jefferson amerikai elnök egyik állami fogadásán is felszolgálták.

A makaróni (vagy ha nagyon olaszosan szeretnénk: maccheroni) már több középkori olasz írásos forrásban felbukkan, mi több, szerepel az egyik legrégibb ismert középkori szakácskönyvben, a Liber de Coquina-ban is.

Ami talán még ennél is meglepőbb, hogy egy 14. századi angol (!!) szakácskönyvben is megtalálható (igaz, makerouns néven) egy tészta és sajt casserole keverékeként.

Még Itáliában is kifejezetten az elit ételének számított a sajtos makaróni egészen a 18. századig, így aztán az sem túlságosan meglepő, hogy a maccaroni ekkortájt kifejezetten divatos (és drága) étel volt Európa több nagyvárosában, így Párizsban is.

A francia fővárosban (és észak-itáliai utazásai során) találkozott vele a leendő amerikai elnöke, Thomas Jefferson is, aki semmi perc alatt beleszeretett. Olyannyira, hogy különböző sematikus rajzokat készített és részletesen lejegyzetelte a tésztakészítés folyamatát is.

Thomas Jefferson olyannyira a makaróni híve lett, hogy 1793-ban utasította az akkori párizsi követet, William Shortot, hogy szerezzen be egy gyártógépet. Ez sajnálatos módon nem jött össze, így mit volt mit tenni, Jefferson kénytelen volt mind a tésztát, mind a sajtot importálni. Már elnök volt, amikor 1802-ben egy állami fogadáson macaroni pie-t (azaz pitének nevezett sajtos makarónit) szolgáltatott fel egy állami fogadáson.

Innen már nem volt megállás, a sajtos makaróni őrült sebességgel terjedt el Amerikában, amire nyilván erősen rásegített Mary Randolph (nem mellesleg: Thomas Jefferson unokatestvére) 1824-es szakácskönyve, a „Virginiai Háziasszony" (megint csak nem mellesleg: a 19. századi Amerika egyik legnagyobb hatású ilyen kiadványa), melyben szerepelt egy „makaróni és sajt" nevű ételnek a receptje.

Ebben Mary Randolph három fontos összetevőt sorol fel: a tésztát, a sajtos és a vajat, amit össze kell keverni és 200 fokra hevített sütőben összesütni.

És ha egyszer valami divatba jön, akkor nincs megállás: az újabb és újabb szakácskönyvek (Hasznos Művészetek Kézikönyve, 1852, aztán Godey Könyve Hölgyeknek, 1861) mind közölt hasonló makaróni-receptet, a nyolcvanas évekre pedig a divat elérte Kansast is.

Némi nehézséget jelentette, hogy a tésztát (noha az első „gyár" már 1798-ban megnyílt Philadelphiában) jórészt még ekkor is kézzel állították elő. A XIX. század vége felé aztán az olasz bevándorlók első nagy hullámával a tészta iránti igény is megnőtt az Egyesült Államokban, ahol azonban a sznob elit még mindig az eredeti, itáliai importtésztára esküdött.

De innen már ez egy másik történet, amit hamarosan tovább is írunk.