Illemtudó gasztromókusok szeretik az elején leszögezni, jó hely a Pomo d’Oro, de nem a felhajtás miatt. Jó halakat adnak, de nem a Gianni miatt járnak oda. Ezt a hozzáállást sosem értettem, főleg azért mert elképzelésem sem volt, ki az a Gianni. Most már tudom, hogy ez egy igazi olasz fószer, akinek volt valamilyen műsora a tévében. Ezért a kényesebb ízlésűek kicsit cikinek tartják a jelenlétét – az viszont nem világos, hogy ha kényes az ízlésük, akkor miért néznek tévét.
A Pomo D’Oroba vasárnap ebédidőben sikerült elvetődnünk, szerencsére volt asztalfoglalásunk, különben nem kaptunk volna helyet. Így a belső terem legbelső sarokasztalához ültettek, ami jó hely, mert mindent látni, de volt vele egy kis bibi: a szomszéd asztalnál egy érdekes család szülinapi bulit tartott.
Az apuka öreg cigányember, színtelen zakóban, nikotinosan őszülő hajjal, kicsi, vérben forgó disznószemekkel. Anyuka festett, kicsit piaci kinézetű munkásasszony, a kislányuk pedig kedves félvér tizenhat éves, a cigánylányokra jellemző korán kivirágzó, fedezet nélküli kacérsággal a tekintetében. Amúgy aranyosak voltak, de a szülinapos papa nem érezte magát otthon, meg talán túl sokat is ivott, és zavarát kompenzálandó folyton cigizett. A kislány folyton kacérkodott a pincérrel, de az jól kezelte a helyzetet.
Az első pozitívumot a pincérek jelentették. Pont elegendő komolyság és pont elegendő lazaság keverékével viselték el elhelyezkedésünket, különféle vágyainkat, és az ital és előétel megrendelése körüli tanácstalankodásunkat. Proseccot ajánlott, elfogadtuk, kellemes száraz pezsgőbor.
Mivel tudtam, hogy pastát fogok kérni főhelyen, előételnek némi libamájat kértem lilahagymalekvárral és sült kaláccsal – nagyon jó volt. A pastám tekintetében rákérdeztem a pincérnél, mi javasol, és amikor kiejtette a száján azt a szót, hogy papardelle, azonnal lecsaptam. Imádom a papardellét, ki ne imádná?
Pláne kacsaraguval és erdei gombával, micsoda frappáns őszi nyitás, és micsoda lehetőség, hogy végre kipróbáljak egy eleddig ismeretlen tésztaszószt. Az őszies feltétre való tekintettel vörösbort kértem, méghozzá a szekszárdi Bősz Adrián pincészet kadarkáját, ami tökéletes volt, friss és virgonc, gyümölcsös, száraz, világos piros színnel, mégis komoly testtel, nagy borokhoz méltó súlyos ízharmóniákkal.
Sajnos a papardelle helyett tagliatelle jött ki, pozitív, hogy a srác felajánlotta, ha így nem jó, kérhetek mást, és noha egy icipicit csalódott voltam, nem akartam szőrözni, meg aztán a feltét így is érdekelt. Jó lesz az.
Jó is volt. De, hogy mennyire azt nehezen tudnám megmondani. A tagliatelle nyilvánvalóan házi volt, és konkrét kifogás semmivel kapcsolatban nem fogalmazódott meg, de visszagondolva azt kell mondjam, a tészta rágása nem okozott egyértelmű érzéki örömet, nem volt meg neki az a titokzatos, izgalmas konzisztenciája, amit Olaszországban oly nagyon élvezni lehet néha. A kacsaragu finom volt. Egy jól összeérett homogén barna íz, ami azért egy idő után unalmassá válik, ha nem is kellemetlenné. A kacsa konzisztenciája igyekezett valamilyen lenni, roppanós volt, kellemes, nem tudom, milyen lett volna, ha omlós. A tésztáknak nagyon sok érvényes megjelenési formája van, ez is az egyik. Mindent összevetve jó volt, bár nem volt éppen olcsó.
A hely szimpatikus volt, semmiféle felhajtást nem sikerült benne felfedeznünk, ha csak azt nem, hogy a vendégtérben egy bűvész teljesített szolgálatot, hogy a jelenlévő gyerekek ne unatkozzanak, ami azoknak az elvetemült családosoknak, akik gyerekkel mennek éterembe, nagy figyelmesség.