Egy péntek délelőtt kiállításon jártunk a Várban, és mivel éppen ebédidő volt, úgy döntöttünk, kipróbáljuk a Lánchíd budai hídfőjétől nem messze található Pater Marcus Belga Apátsági Sörözőt. Elöljáróban annyit: nem csalódtunk.

Lassan szokásunkká válik, hogy olyan helyeken eszünk tésztaételeket, amelyek nem erre specializálódtak. Mai áldozatunk a fővárosi József körúton található Stex étterem és söröző, ahová igazságtalanul későn tértünk be egy hétköznap éjszaka.

A Külvárosi Kávéház egy nagyon sajátságos hangulatú hely Újpesten. Ha valaki csak arra téved, a környékről és a kávéház külsejéről aligha gondolná, mi várja odabent. Természetesen tésztát ettünk, érzéseink vegyesek.

Házhoz rendelni mindig trükkös dolog, hiszen szinte lehetetlen kihívás elé állítja az éttermeket az, hogy az étel elkészülte után sok-sok perccel kerül asztalra. Így kellene friss gasztronómiai élményt produkálni. Nézzük, a Wasabinak sikerült-e!

Kíváncsiak voltunk, vajon a Balaton mellett a csúcsszezonban lehet-e jó áron megfelelő tésztaételt enni. Választásunk a balatonakarattyai Degesz étterem és pizzériára esett, és nem csak azért, mert közel van a fővároshoz, hanem mert egész jókat hallottunk róla.

A múltkor arról írtunk, hogyan jutottunk el alapos terepszemlét és előzetes kutatásokat követően a Trogir melletti Okrug Gornji legjobb étterembe. Rendkívül pozitív tapasztalataink után úgy gondoltuk, belevágunk a sűrűjébe és kipróbálunk egy trogiri éttermet is, méghozzá ad hoc alapon, előzetes tájékozódás nélkül.

A Castelsardót nem érdemes a magyarországi éttermek listáján keresni, ugyanis Bornemben található. Rajtunk kívül álló okokból (konkrétan üzleti úton...) keveredtünk e belga városba, és ha már ott jártunk, természetesen megkóstoltuk, miként is készítik itt a tésztát.

Egy nagyon kellemes hétvégét töltöttünk el Zirc-Szarvaskúton a Forest Hills Golf & Country Club-ban, még igencsak szezon előtt voltunk. Éppen egy héttel az igen csak zimankósra sikeredett március 15.-ei hosszú hétvége előtt.

Ha tészta, akkor muszáj legalább egyszer elmenni a budai Pastramiba, amely egyike a nem túl sok igazán európai étteremnek a fővárosban. A napokban alkalmunk adódott benézni: a végeredmény egy több mint három órás ottlét és egy tonhalas-paradicsomos spagetti.

Talán kissé távolról indulunk neki a mai posztnak, de érdemes velünk tartani, mert nem lesz minden tanulság nélkül való. Aki azt gondolja, hogy Görögországban a gazdasági válság miatt törtek ki a zavargások, az súlyosan téved. Sokkal inkább azért, mert elmentem Budapest egyik legjobb és legelismertebb görög éttermébe – és képes voltam tésztát rendelni. Hogy mi lett ebből, az azonnal kiderül.

Szeretjük az extrém kihívásokat, így aztán gondoltunk egyet és bementünk a Gyöngyösi úti Tescóba, azon belül is a Don Pepébe és rendeltünk. Ért minket meglepetés? Hát nem.

Nemrégiben az osztrák fővárosban jártunk, és ha már arra vitt jó sorunk, a lendületes mászkálás közepette betévedtünk egy Vapianóba is. Érdekes tapasztalatokkal gazdagodtunk.

A Nagy Imrétől a Szovjet Hősi emlékműhöz vezető utcában, ott, ahol az úttest meredeken mélygarázsba fordul, egy hónapja nyitott meg a Da Marion nevű olasz étterem, amit valamiért mindenki azonnal kipróbált, talán Mautner Zsófi általam utólag felfedezett cikke miatt >>>

Kifejezetten visszafogott, korrekt étterem, mintha csak a genfi tó partján ülnénk, itt már nem azt kell bemutatni, mennyire olaszok vagyunk, hanem, hogy mennyire értünk a stílushoz, a minőséghez. Valóban az étkészlettől a tapétáig minden rendesen letisztult, főleg sötétbarna és fehér.

Ennek ellenére nem turistaárban dolgoznak, hanem csak minőségi étterem-árban, és a választék sincs túlfújva, bár nem is kicsi. Mindazonáltal a kánikulára tekintettel a pasták közt csak egyetlen szimpatikusat találtam: egy paradicsomos –tonhalas papfojtogatót (strozzapretit). A nagyjából negyedórás várakozás alatt megfigyelhettem, hogy gyakorlatilag csak bennfentesek ülnek körülöttem, egyik irányba a tulaj, a másik irányba a chef és a cukrász tárgyalnak (Allessandro, David és Mario), mögöttem két beszállító falatozik, a harmadik boroskartonokat cipel. Minden bizonnyal a délután fél ötös időpontnak tipikusan így kell telnie egy békebeli olasz vendéglőben.

A pincérlánnyal igyekeztem letárgyalni egy pohár vörösbort a pastámhoz, ami nem bizonyult egyszerűnek, nem tudta, hogy milyük van, és mennyibe kerül, végül rálegyintettem egy deci merlot-ra, ami persze egyáltalán nem illett a pastámhoz, nem is volt különösebben finom és drágább is volt a nagyjából előrejelzettnél.

A pastával azonban nem voltak ilyen gondok. Jó mély tésztástányérban érkezett, nem is tűnt soknak, nem is volt az. Ami fontos, az nagyon el volt találva. A strozzapreti szinte roppant, annyira tökéletes állaga volt, tele energiával, a paradicsomszósz világító piros paradicsomízű volt, a tonhal mogyorónyi szilánkokban megőrizte friss üde ízét (merthogy ilyen is van neki – persze ez a hazai tonhalkonzervekből nehezen kikövetkeztethető), és ha jól érzékelem sok radikális délolasz olívaolaj is volt rajta, amitől csillogott és hihetetlen élénk íze lett. Pont jó volt – se több, se kevesebb. Ami nekem újdonság volt ebben a receptben, a nagyon is jelenvaló, nagyon is szívesen látott friss petrezselyem – azt köszönöm.

Végre egy kis haladás a fővárosi exotic street-food témában! Az utolsó érdekesség a KisParázs volt évekkel ezelőtt. Azóta nyílt egy Thai Wok a Kálvin tér mögött, de az annyira rossz volt, és főleg annyira magyarosan rossz, hogy nem volt kedvem fárasztani vele a közönséget.

Matteo és Jacopo, a két pályaelhagyó értelmiségi, Milánóból pottyant a Gozsdu udvar egyik nehezen kiadható üzlethelyiségébe, hogy ott megnyissa a minden flanctól mentes olasz utcai étkezdéjét, a 2Spaghit. Amint tudtunk, odasiettünk tesztelni.

A Gozsdu udvar sokadik kis udvarában, a Dob utca felé nyitották meg ezt a kis spagettizőt. A környezet és a berendezés nem túlzottan inspiráló, inkább kopár, félkész, de itt nem is ez a lényeg. Hanem a „ciao”, amivel köszönnek, és az hogy a két olasz srác elpusztíthatatlan hitelességgel áll a pult mögött és tolja a megkérdőjelezhetetlen dolce vitát, ahogy azt az olaszoktól már megszokhattuk, ha meg nem is érthetjük. Pár hete lehetnek csak nyitva, de nyilvánvaló, hogy már a fél környék összebarátkozott velük, tanítják egymást angolul, magyarul, olaszul, szerelmi üzeneteket közvetítenek, és csupa olyasmit csinálnak, amit a gondterhelt magyar éttermesek sose tennének.

A pastaio és a master pastaio – ahogy ők nevezték magukat – minden reggel meggyúrja a tésztát, és a pultból lehet hazavinni grammra pappardellét, tagliatellét, bazsalikomos zöld rigatonit, és még azt, amit aznap reggel éppen gyúrtak. Hozzá kész szószokat is árulnak elvitelre, én egy olyan paradicsomszószt vettem, amiben több volt a bazsalikom, mint a paradicsom és ennek megfelelően szinte vibrált a fűszerességtől. A gazdag és autentikus ízvilágot garantálja, hogy a beszerzési forrásaikat Milánóban hagyták, azaz ma is onnan hozatják pl. a paradicsomot.



A pultban van egy-két frissen készült pasta is, a hagyományos lasagne és a vega lasagne helyett én az aglio e olio-t választottam, ami tudott is meglepetéssel szolgálni. Először is az ezüstpapír tálcával, ami Olaszországban a street food mindennapos velejárója, de a Gozsdu udvarban egy cseppet meglepő. A kemény és anyagerős spagetti bőséges csípős és ízes olajban úszott, a meglepő a fokhagyma volt, ami karikák formájában képviseltette magát, és egyáltalán nem akart elbújni, hanem ellenkezőleg barna volt és ropogós és csípős. Matteo később megmagyarázta, hogy nem egyszerű úgy megbarnítani a fokhagymát, hogy ne égjen oda, amit én is tanúsíthatok. Viszont megéri a fáradtságot, mert jó pikáns, parasztos fogás lesz belőle.

 

Ted Aprajev múlt heti cikkében >>> nem találta a hunságot a hun vezérről elnevezett Iskola utcai Atakám Bisztróban, ezért én is megnéztem, hátha élesebb a szemem. Meg ő elfelejtette letesztelni a tésztát, így maradt is dolgom.