A Káldi Gyula utca egészen közel van a Deákhoz, az Andrássyhoz és a Királyhoz is, jórészt mégis csendes, alvó utca, de azért akad benne egy vendéglátóhely: ez A Pizzás Lounge.
Régóta szerettem volna eljutni ide, ugyanis ismerem a tulajdonosát, aki hívott, menjek, nézzem meg. Persze ez így elég necces, mert nyilván nem lehet elfogulatlan véleményt mondani egy olyan étteremről, melyhez személyes szálak fűznek, és nyilván nem tudok olyan szigorú lenni úgy, hogy tudom, a tulaj el fogja olvasni, mit írtam róla.
De ez most nem is lesz olyan igazán objektív szenvtelen kritika, inkább csak információközlés, néhány építő kritikai észrevétellel. És ez alapján akkor senki nem menjen oda, vagy ne maradjon távol, hiszen ebben a kritikában nem lehet megbízni, se így se úgy.
Kellemes kinézetű hely, semmi különös, bár a sötét alaptónusú design inkább emlékeztet egy nyugat-európai bárra, mint egy pizzériára, de százszor inkább ez, mint a kemence-romantika, vigyori olasz bácsik, meg ki tudja, mi egyéb.
A ház bora Varga Olaszrizling, ebéd előtti szopogatásra egyáltalán nem alkalmas, mert savas, meg erőszakos, és kicsit buta, de evés mellé tökéletesen megfelel. A kiszolgálás kedves és közvetlen. A helyes szőke csaj az első keresztkérdésre (mit is kell érteni az étlapon szereplő ouzo-parfüm alatt?) bevallja, hogy ő csak tanuló. Később gyanakszunk, hogy talán konkrétan ez lehet az első napja, mert tényleg egyetlen kérdésre sem tudja a választ, de közben tényleg aranyos, és a tudatlansága nem okoz problémát senkinek, mert kevesen vagyunk a helyen, mindenkire jut idő, még rá is. Teltháznál biztos katasztrófa.
A mellette dolgozó srác profi, könnyed, vele minden rendben. Érdekes ételt rendelek, magam sem tudom pontosan, miért: mascarpone-lazac tortellini parmezánnal és capris gremolatával. Viszonylag sokat várunk rá, és az első benyomás az, hogy nem túl nagy adag. Aztán megkóstolom, és ízlik. A tortellini szerencsére nem az a kis kemény bimbó, amit az ipari változat úgy megutáltatott sok fogyasztóval, hanem kedves, elomló, ráncos tasakok, benne lágy mascarponés lazaccal, aminek nagyon kellemes füstölt íze van – nyilván füstölt lazacból készítették. A gremolata nem igazán érvényesül, de a kellemes füstöltség mellett, mintha nem is volna rá szükség. Apró zavaró tényezők jönnek néha szembe a tányéron, pl. odakozmált vékony fokhagymaszeletek, egy szál zöld oregánó, ami íznek túlzás, bár dekorációnak még elmegy és egy öregedő magos citromkarika, aminek ízkombináció szempontjából semmi keresnivalója a tányéron (pl. hogyan élvezzem a gremolata leheletnyi citromhéjait és citromfüvét, ha hozzá harapok egy nagy falat igazi citromot?), viszont szépnek sem szép. Eközben az egész ízletes, és nincs vele komoly gond, bár azt mondanám, hogy ez az ízvilág nem annyira kicentizett, felerősített, túlpörgetett hedonista ügy, mint a notóriusan pici adagokat felszolgáló fine dining éttermek ízvilága, így ezekből az ételekből egy picit többet vártam volna a tányérra. Viszont az is igaz, hogy mindez baráti áron volt, ketten fizettünk 5000 forintot.
A Pizzást még próbálgatni kell, nem hiszem, hogy ezek a rafinált tészták volnának a fő profilja, ezért egy pizza-sörre egyszer még mindenképp beülök, hogy arról az oldalról is megnézzem.