Lehetséges, hogy önmagában nem eget rengető a felfedezés, amit tettünk, de számunkra minden esetre újdonságot jelentett egy igazán finom marhahúslevesben a gyufametélt. Húslevest általában cérnametélttel vagy csigatésztával szoktunk enni, és személy szerint az utóbbit sokszor jobban kedvelem, mert testesebb, tartalmasabb, mint a cérnametélt.

Legutóbb vásárláskor mintegy ötletszerűen vettem a gyufametéltből, ami rövidebb és vastagabb, mint a cérnametélt, és ennek következtében, legalábbis szerény véleményem szerint finomabb is, mint előbb említett levestészta párja. Nyilván vannak hívők, akik azt mondják, hogy egy hagyományos húsleves cérnametélttel az igazi, és persze váljék egészségükre, de én mindenesetre mostantól gyakrabban fogok a gyufára szavazni, amit levestészta ide vagy oda, szintén picit al dentére érdemes főzni, hogy ne főjön teljesen szét, mire a levesbe kerül, hogy érezzük is, hogy ott van, amikor esszük.

A levesbe egy nem túl nagy darab marhalábszár került (tudom, hogy nem éppen takarékos alapanyag, éppen ezért nem volt túl nagy, de) egy kis csonttal és velővel a közepén igazán jó ízt adott a levesnek, ami zellerrel, sárgarépával, fehérrépával és krumplival együtt olyan jó sűrűre főtt, (persze sok petrezselyemmel és egy kis ételízesítővel) hogy háromszor is utána lehetett hígítani a levet, és három étkezésre elég volt négy embernek.

Te mihez szoktál gyufametéltet választani?

Végre fény derült a miértre. Lehet, hogy mások számára ez egyértelmű volt, de én sokáig nem voltam tisztában azzal, hogy miért is ne tegyünk olajat a tészta főzővizébe. Vannak, akik így csinálják, vannak, akik úgy, ki-ki ragaszkodik a módszeréhez.

Valaha én is hallottam, ami ma már közkeletű, hogy azért kell olajat tenni a vízbe, hogy a tészta ne tapadjon össze. És valóban, ez hasznosnak is tűnt, bár ha nem szósszal készült, akkor a leszűrés után, ha egy kicsit hűlt, mégis egy összeállt csomag lett belőle.

Aztán persze ugyanígy sok helyen olvastam, hallottam, hogy nem szabad olajat a vízbe tenni. De miért is? Mit árthat? Most egy cikkben végre felfedeztem a magyarázatot, ami meggyőzőnek tűnik, és talán másnak sem volt a dolog egyértelmű és világos, hogy akkor a szósz, úgymond lecsúszik a tésztáról, nem tud úgy megtapadni a felszínén, mintha simán vízben főzzük. Így a tészta nem szívja be, nem veszi át igazán az ízeket. Így tulajdonképpen a gasztronómiai élményből veszítünk.

Az összeragadást pedig úgy akadályozhatjuk meg, hogy a főzés első pár percében kevergetjük a vízbe dobott tésztát. Ugyanis az első néhány percben oldódik le a keményítő a tészta felszínéről, így ha a tészták ilyenkor egymáshoz érnek, összeragadnak, és gyakorlatilag együtt főnek meg.

Az ízek igazi összekeveredéséhez azt is érdemes tudni, hogy forró tésztát (nem leöblítettet) forró szósszal kell keverni. A leöblítés a kihűtésen kívül azért is rossz ötlet, mert lemossuk vele a tészta felszínén maradt kis keményítőt, ami egy kicsit megsűríti a ráöntött szószt. Sőt tojásos tésztaszószok esetében azért sem árt egy kis főzővizet megőrizni, mert ha ezt belekeverjük a szószba, mielőtt hozzátennénk a tésztát, akkor a tojás nem ugrik össze nekünk „rántottává", amikor hozzáér a forró tészta.

Az öblítés csak tésztasaláták esetében képzelhető el, és a szokás egyáltalán onnan eredhet, hogy régen nem 'al dentére' főzték a tésztát, hanem sokkal puhábbra, és a hideg vízzel kvázi sokkolták, hogy ne legyen pépes.

Soha ne törjük össze főzés előtt a hosszú tésztákat!