A múltkori Pomo D’Orós élményünk után úgy tűnt, jó ötlet vasárnap délben vendéglőbe menni. Sajnos azonban a Faustók nincsenek nyitva vasárnap, ezért vettük a következő tippet, a Dohány utcai Il Terzio Cerchiót - Dante poklának harmadik körét, melyben a falánkokat büntetik savas esővel. Mi mást rendeltünk.

A szűk utcából tágas helyiség nyílik, a betérőt visszafogott mediterrán belső, kellemes tompított fények fogadják és kényelmetlennek tetsző asztal, székek, melyek végül nem bizonyultak különösebben kényelmetlennek. Farkaséhes lévén, még az étlap tüzetesebb átvizsgálása előtt rendeltem egy sütőtöklevest, hogy jobban tudjak gondolkodni.
Evidens volt, hogy miután befürödtem a piacon vásárolt vargányával (annyi kukac volt benne, hogy…), most kipróbálok egy profi változatot. De volt egy kis bibi: az egyik vargányás tészta bélszíncsíkokkal jött volna, ami nem poén, mert engem most a vargánya érdekelt, nem a fantáziadús kompozíciók, a másiknál meg szarvasgombaolaj volt előrejelezve, ami nyilván azért van ott, hogy ne a vargánya ízét érezzük – és amúgy sem szimpatizálok a kissé műízű szarvasgombás készítményekkel. Mindebből arra következtettem, hogy ők sem kaptak rendes gombát a piacon, így ezt a vonalat elvetettem.
Egy szép akváriumban négy homár mászkált búsan. A szimpatikus pincérsrác elmesélte, hogy egyszer volt egy 1,5 kg-os óriási példányuk, úgy hívták „Etna”, mert egy vulkánméretű koralltüske díszelégett az ollóján. Mindenki szomorkodott, amikor egy tapintatlan vendég végül meg találta enni. A halételek szimpatikusak voltak, és a halas tészták is itt voltak felsorolva. Tengeri ragut választottam fekete házi taglionival.
Közben még a levesem sem érkezett meg, de olyan húsz perc elteltével egy kosár finom olívás kenyeret hoztak, finom házi olívaolajjal – a tulaj toszkán olívaültetvényéről. Kár, hogy húsz percig sorvadoztam valami ilyesmiért, előbb is hazhatták volna. Végül megjött a leves, de nem volt benne sok köszönet. Mikroforró volt – nem gőzölgött, de iszonyú meleg volt, sütőtök íze nem volt, max tökíze, az állaga barátságtalan sűrű főzelék, nem kellően lepírított, túlságosan vastagra vágott szalonnával. Leginkább a sült virslivel tálalt sárgaborsófőzelékre hasonlított.
Nem voltak sokan, de így is nagyon sokat kellett várnunk az ételre. A pasztával amúgy nem volt semmi hiba. Rákocskák, koktélparadicsom, fekete tészta, vajas emulzió – ebből állt a fogás, a tészta szépen hozta a sűrű, mélytengeri tintahaltinta ízt, ezt csak kevéssé frissítette fel a koktélparadicsom üdesége, és a rákocskák is inkább csak belesimultak a „mare” ízvilágba, az én ízlésemnek némiképp hiányoztak a természetes ízfokozók, mint pl. chili és citrom. Egy kis citromcsöpögtetés jót tett neki.
Az étterem legnagyobb problémája logisztikai jellegű: sokáig kell várni, rosszul melegítenek, rossz a beszerzés, se sütőtök, se jó vargánya, elfogyott a süllő, ezért a másikból kell készíteni burgonykéregben sült süllőt, ami sajnos fele akkora, viszont ugyanannyiba kerül, (amúgy a koncepciót sem érteni, miért jó az, hogy gyakorlatilag előre hozzá van keverve a krumplipüré a halhoz?) nincs hozzá köret, de ez csak az asztalnál derül ki, a hirtelen elkészített spenótlevelek persze nem elég jók. Ezzel együtt nincs rossz hangulat, Lou Reedre emlékeztető olasz anyanyelvű konyhafőnök őrzi a látványkonyha kiadónyílását, és a pincérek is szimpik. Meg a homárok is.