Európai gasztroreneszánsz: „buchettával” a koronavírus ellen

Napjainkban hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a járványra is jobb válaszaink vannak, mint azoknak, akiknek több száz éve kellett súlyos egészségügyi válságokkal megküzdeniük. Nem biztos: az Európát a 14-től a 18. századig sújtó pestis olyan kreatív megoldásokat produkált, amik 2020 májusában például a 2 hónapos karanténból éledő Firenze újraindulását segítették elő – a reneszánsz fellegvárában azóta is a „buchetta-gasztro” a legmenőbb street food trend.

buch01.jpg

Bár minden kornak a saját krízisei a legnagyobbak, pusztító járványok a COVID-19 ellenére nem képezik oly mértékben életünk részét, mint ahogy az a múltban megszokott volt. A 21. századi biotechnológia hatalmas eredménye lesz, ha a kitörés után másfél évvel, 2021 közepére elérhetővé válik a védőoltás: ilyen megváltásról nem is álmodhattak az Európában 1347-1351 között tomboló „fekete halál” átélői. A közép- vagy kelet-ázsiai eredetű, Itáliába a Krím-félszigetről genovai kereskedőhajókon bejutott kór kontinensünkön mintegy 20, világszerte 75-200 millió áldozatot követelt, a népesség megtizedelődött, a pestis a fizikai szenvedésen túl pedig rettegést, gyanakvást, eltávolodást keltett az emberekben. Petrarcát, a híres humanista írótrió (Dante, Petrarca, Boccaccio) egyik tagját a járvány 1348-as hulláma Pármában érte, levelében így ír bátyjának, Gherardónak (aki kutyájával együtt egy 35 fős provanszi, karthauzi kolostor egyedüli túlélői voltak):

Fivérem! Fivérem! Fivérem!... Szeretett fivérem, mit mondhatnék? Hogyan kezdhetném? Hová jussak el? Bánat, félelem mindenütt. Bárcsak ne születtem volna, vagy legalább haltam volna meg ez idők előtt. Vajon hogy fogják utódaink elhinni, hogy volt kor, amikor nem a menny villámai és a föld pusztító tüzei, nem háborúk és mészárlás végett maradt (…) az egész földkerekség lakók nélkül? Mikor hallott, látott valaki olyat, milyen krónikában van megírva az, hogy házak, városok ürülnek ki, az ország parlagon, a mező túl szűk a holtaknak és a világon félelmetes, egyetemes magány lesz úrrá? Ó, jövő boldog emberei, kik nem ismeritek e borzalmakat, talán mesének hiszitek majd vallomásunk. Megérdemeljük, kétségtelenül e csapásokat és még nagyobbakat is, mint ahogy az őseinknek is kijárt, de azért utódainknak mégse adassék meg… (>>)

A pestist szerencsére Petrarca és Boccaccio is túlélte, sőt, utóbbi főműve, a Dekameron épp a járvány elől Firenzéből egy vidéki villába költöző 10 tagú társaság 10 napjának napi 10 történetét meséli el – a mű 1353-ra lett kész, és témájával, stílusával, nyelvezetével új lapot nyitott a világirodalomban. De nemcsak írók merítettek ihletet a fekete halál évszázadokon át tartó rohamaiból: bár voltak művészek, mint Tiziano Vecellio, a velencei, vagy Hans Holbein, a német reneszánsz nagy festője, akik életét a járvány ragadta el (Tiziano 1576-ban Velencében, Holbein 1543-ban Londonban halt meg), Tintoretto, a velencei reneszánsz másik sztárja a pestis tetőfokán összes energiáját a Scuola Grande di San Rocco termeinek kifestésébe tette: a látvány magáért beszél, sokak szerint ezek lettek legfantasztikusabb művei (Szent Rókus a betegek, elsősorban a pestisben szenvedők védőszentje, Velence és több olasz város oltalmazója). A híres flamand barokk festő, Van Dyck 1621-től Itáliában, főleg Genovában dolgozott, 1624-ben azonban a járvány egyik legdurvább hulláma Szicílián érte: drámai élményeit a pestisesek és Palermo védőszentjéről, Szent Rozáliáról készült képei örökítik meg.

tintoretto_scuola_grande_di_san_rocco.jpgA velencei Scuola Grande di San Rocco nagyterme Tintoretto festményeivel. A 15. században több mint 200 "scuola" működött a lagúnák városában egyfajta testvéri rendként, ami baj idején a tagok által fenntartott közös kasszából segítette a rászorulókat. Minden rendnek saját védőszentje, címere, szimbólumai voltak, a Scuola Grande di San Roccónak természetesen Szent Rókus. A scuoláknak hatalmas szerepe volt a pestis elleni harcban, nélkülük még többen estek volna áldozatul a járványnak.

A halál fogalma ezekben az évszázadokban átértelmeződött: a művészek krémje Michelangelótól Bruegelen át Rembrandtig akár Firenzében, Rómában, Brüsszelben vagy Amszterdamban alkotott, állandóan a szakadék szélén érezhette magát, hiszen nem lehetett tudni, mikor csap le az adott városra, közösségre a pusztító kór. Nem csoda, hogy ekkor lángolt fel a „danse macabre” (haláltánc) témájának kultusza is, amit azonban nemcsak félelmetes, pokolbéli jelenetekkel illusztráltak (a halált szimbolizáló csontváz korra, nemre, rangra tekintet nélkül vezeti pusztulásba az embereket), hanem jó adag fekete humorral is fűszereztek. A pestis a 17. századi irodalomból sem maradt ki: a főleg a „Robinson Crusoe”-ról ismert Daniel Defoe, az első angol kalandregényíró „A londoni pestis” c. művében a kataklizmát átélő főszereplő szemszögéből dolgozta fel a várost 1665-ben ért legpusztítóbb, egyben utolsó járványt.

A pestis 1352 után még legalább hatszor tarolt Európában egészen 1722-ig, de az egyre tudatosabb egészségügyi intézkedéseknek köszönhetően (trentínók, karanténok és lazzarettók bevezetése, a betegek elkülönítése, szociális távolságtartás, füsttel, gyógynövényekkel való fertőtlenítés, városszerkezet-javítás, fejlődő higiéniai szokások), az első, nagy hullámnál már némileg kevésbé rombolt. Az 1629-1631 közötti „olasz” vagy „milánói” pestis azonban az intézkedések ellenére a fekete halál legnagyobb utózöngéjeként közel 1 millió életet követelt, elsősorban Észak- és Közép-Itáliában. Kirobbanását a 30 éves háború (1618-1648) miatt Mantovába vezényelt német és francia csapatoknak tulajdonítják, akik megfertőzték a velencei katonákat, a következő években a kór pedig fokozatosan elterjedt Velencében, Veronában, Milánóban, Firenzében, Bolognában, Modenában és Pármában, majd később, az 1650-es évek végén felütötte fejét Genovában, Rómában, Nápolyban is.

Firenzét 1630-ban érte el a pestis, a művészetek és tudományok fellegvárában ekkor épp dúlt az érett reneszánsz: a Mediciek egyik fő pártfogoltja, II. Cosimo de’ Medici toszkánai nagyherceg privát tanítója, a fizikus-csillagász Galileo Galilei 1629-ben történetesen 65 éves volt, a napközpontúság miatt nagy port kavart műve: „Párbeszédek a két legnagyobb világrendszerről, a ptolemaiosziról és a kopernikusziról” hosszas huzavona után (mivel Galilei és a kézirat római cenzora a járvány miatt levélben egyeztetett) 1632-ben jelent meg. A cenzor viszont valószínűleg túl engedékeny volt, a tudóst ugyanis „botrányos” nézetei miatt még ugyanebben az évben a római inkvizíció főfelügyelője elé idézték, és bár különböző orvosi igazolásokkal 1633 februárjáig sikerült húznia az időt, ekkor elkerülhetetlenné vált megjelenése a bíróságon (némi vígaszt nyújtott, hogy befolyásos egyházi pártfogóinak, köztük VIII. Orbán pápának köszönhetően a per idejére kényelmes vatikáni rezidenciát és teljes ellátást kapott). Mint az várható volt, az 1633. június 22-én kihirdetett ítélet értelmében a „Párbeszédeket” betiltották, Galileit a műben foglaltak visszavonására kötelezték – a vádlott az ítélet felolvasása alatt folyamatosan híres mondatát: Eppur si muove!: És mégis mozog! – mormolta. Galileit ezen kívül börtönbüntetéssel sújtották (amit másnap komfortos háziőrizetre módosítottak), valamint eltiltották az írástól, és a biztonság kedvéért előre betiltották minden jövőbeli művét is (valahogy ezt sem sikerült betartani: a tudós 30 éves munkásságát összefoglaló, nagyszabású mű, a „Discorsi” 1638-ban jelent meg Hollandiában, majd 1639-ben Rómában, nagy sikerrel). Galileit végül kötelezték, hogy 3 évig minden héten olvassa el a bűnbánati zsoltárt (az ítélet e pontjának végrehajtása a fentiek fényében szintén elég kétséges volt).

A per lezárta után Galileit a Vatikánból egy Medici-rezidenciára szállították, de a Firenzében dúló járvány miatt végül a szomszédos Sienában, barátja és tanítványa, Ascanio Piccolomini érsek „szigorú felügyelete” alatt kezdte meg büntetését. Otthonába, a Firenze melletti Arcetriben lévő professzori kúriába 1633. december 1-jén tért vissza, ahol a következő kilenc évben békében élt és dolgozott, ellátását a Mediciektől kapott havi nyugdíj és az éves vatikáni járadék ugyanis bőségesen biztosította – utóbbit 1630-ban ítélte meg neki VIII. Orbán pápa, az összeg folyósítását a per ellenére soha nem szüntették be.

firenze5.jpgFirenze látképe. A dóm világhírű kupolája, Filippo Brunelleschi mesterműve a pestis 1630-as kitörésekor már majdnem 200 éve díszelgett a Santa Maria del Fiore tetején, de 50 éve állt az Uffizi-palota, 65 éve (a Mediciek megrendelésére) a Palazzo Vecchiót az Uffizivel és a Pitti-palotával a Ponte Vecchión át összekötő Vasari-folyosó, maga az "öreg palota": a Palazzo Vecchio mintegy 300 éve szolgálta a város vezetőit, míg a grandiózus Pitti-palotát 80 éve vették meg a Mediciek a Pitti-bankárcsaládtól (állítólag azért, mert I. Cosimo de’ Medici felesége, Toledói Eleonóra hercegnő kijelentette, hogy ő ugyan nem hajlandó gyermeküket egy olyan vacak helyen világrahozni, mint a Palazzo Vecchio).

A történelem egyik legnagyobb tudósa, a newtoni fizika megalapozója a pestis alatt tehát életének egyik legtermékenyebb, legintenzívebb korszakát élte. De milyen volt a korabeli Firenze? 1621-től 1670-ig II. Ferdinánd toszkánai nagyherceg, a tudományok pártfogója uralkodott a városon, aki aktívan támogatta például az öccse, Leopoldo de’ Medici és Galilei tanítványai által alapított „Accademia del Cimentót” (a kísérletezés akadémiáját), Európa első tudományos társaságát. A rendkívül művelt, tanult, világlátott II. Ferdinánd párját ritkítóan jó kapcsolatot ápolt testvéreivel, akikkel 49 éves uralkodása során több projektben hatékonyan működtek együtt. Ferdinánd Firenze és Toszkána érdekében egyensúlyra, fejlődésre törekedett, pártolta a jó ötleteket, vállalkozásokat, az innovációt (a Pitti-palotában hőmérőkből, barométerekből és különböző műszerekből egész arzenált tartott fenn, a hőmérő és a fűtött csibekeltető kidolgozásában személyesen vett részt, valamint 1654-ben megalapította a világ első meteorológiai szolgálatát is).

Galilei pere ugyan a nép körében is kedvelt herceg uralma alatt zajlott, de Ferdinánd közben és az ítélethozatal után is igyekezett a vatikáni PR szellemében született szankciókat enyhíteni, a köztiszteletben álló fizikus biztonságáról, kényelméről a legmagasabb szinten gondoskodni. A herceg Galilei 1642-es halálakor eleve a firenzei Santa Croce-bazilika főhajójában akarta nyugalomra helyezni őt apja és több más Medici mellé, de ezt a pápa és pár bíboros a tudós által terjesztett „eretnek tanokra” hivatkozva megvétózta. Galileit ennek ellenére 100 év múlva, 1737-ben mégis újratemették a Ferdinánd által kijelölt helyen, így azóta a reneszánsz nagyjai: Michelangelo, Macchiavelli, Leon Battista Alberti, Leonardo Bruni és mások között nyugszik.

tomb_of_galileo_galilei.jpgGalilei síremléke a Santa Croce-bazilikában

Petrarcához, Boccaccióhoz, Tintorettóhoz és Van Dyckhoz hasonlóan Galilei is végigalkotta a pestist, a borzasztó időszak pedig furcsa módon még fő szponzora, II. Ferdinánd imidzsének is jót tett, más nemesekkel, városvezetőkkel ellentétben Toszkána nagyhercege a járvány kitörésekor ugyanis testvéreivel együtt Firenzében maradt, hogy személyesen vegyen részt a fertőzés elleni harcban. A betegség terjedésének megállítására korlátozta a városba való bejutást, a fertőzötteket elkülöníttette, ruháikat, személyes tárgyaikat elégettette, az utcákat, épületeket füsttel fertőtleníttette. A betegségnek végül a lakosság 10%-a esett áldozatul, ami persze rengeteg, de Milánó vagy Velence veszteségeihez képest az arány még „jónak” volt mondható.

Ferdinánd tudta, hogy a vész elmúltával a lehető leggyorsabban fel kell támasztania a gazdaságot és a kereskedelmet ahhoz, hogy Toszkána és Firenze – Michelangelo, Botticelli, Brunelleschi, Galilei és a Mediciek birodalma – régi fényében ragyogjon fel újra. Ennek érdekében csökkentette a nagyhercegség területén érvényben lévő belső vámokat, támogatta a helyi termékek: toszkán borok, olívaolaj termelését és eladását, a nyersselyem-előállítás újraindulását. Igyekezett lebontani a selyem- és gyapjúipar fejlődését korlátozó bürokratikus akadályokat, a firenzei és a vidéki textilmanufaktúrákra pedig általánosan érvényes szabályrendszert vezetett be (a firenzei textilesek nem épp legnagyobb örömére).

II. Ferdinánd 18 éves koráig Toszkánát anyja és apai nagyanyja vezette: féktelen pazarlásuk, a népre kivetett adók és a katolikus papságnak juttatott összegek sokak szerint helyrehozhatatlan károkat okoztak a hercegségnek. Ferdinánd hatalomra jutása után pénzügyi és adóreformokkal próbálta meg orvosolni a helyzetet, az udvar kiadásait csökkentette, a bürokráciát egyszerűsítette, 1649-ben pedig feloszlatta a hatalmas összegeket felemésztő haditengerészet egy részét. A herceg jól ismerte Toszkánát és tudta, hogy kereskedelmi, piaci potenciálja, így lakóinak jóléte a kiváló mezőgazdasági termékekben és a kifinomult könnyűiparban rejlik, ezért igyekezett mind a vidéket, mind a fővárost egyaránt fejleszteni.

plague_doctor3_venice_carnival_2018.jpg"Pestisdoktor" kosztüm-interpretáció a 2018-as Velencei Karneválon. Az eredeti design egy kicsit gótikusabb volt:

doctor_schnabel_copper_engraving_1656_rome.jpgDoctor Schnabel, azaz "csőr doktor": rézmetszet 1656-ból, a járvány által sújtott Rómából

De hogyan pörgessük be a gazdaságot úgy, hogy közben ne kockáztassuk a járvány újbóli kitörését? Internetes webshopok hiányában a 17. században ez hatalmas kihívás volt, a kereskedelem minden akkordja ugyanis személyes kontaktust kívánt. Bár a vírusokról mai értelemben nem sokat tudtak, a pestis egymást követő hullámainak tapasztalataiból azt szűrték le, hogy a fertőzés személyes érintkezéssel, ill. a betegekből áradó „rossz” levegő útján terjed. Napjaink velencei karneváljainak egyik legnépszerűbb kosztümjét, a medico della peste (pestisdoktor) ruhát és álarcot is épp az 1629-1631 között dúló járvány hívta életre: a szett eredeti funkciója a fékevesztett vigasságtól nem is állhatott volna távolabb. A krízis tetőfokán, amikor Velence 140000-es lakosságából 46000-en haltak meg, XIII. Lajos francia király orvosa, Charles de Lorme dolgozta ki a fertőzöttek között dolgozó orvosok, intézők számára sikeresnek bizonyult védőruhát. Az együttes egy hatalmas, teljes testet beborító, vastag, nehéz anyagból készült, viasszal is lekezelt fekete köpenyből, kalapból, kesztyűből és az egész arcot eltakaró, hosszú csőrű álarcból állt: mivel a betegséget elsősorban a fertőzöttek által kilélegzett levegőnek tulajdonították, a csőrbe erős gyógynövényeket, ámbrát, kámfort, csípős, aromás fűszereket – olykor ópiumoldatot – tuszkoltak, a levegőt az álarcon csupán két apró lyuk engedte be. Akkor nem tudták, de a védőruha sikerének oka a pestis jellegéből adódóan valójában abból eredt, hogy a teljes testet fedő öltözék megakadályozta, hogy a betegséget terjesztő bolhák rákerüljenek az ember bőrére (a pestis kórokozója  Közép-Ázsiában honos rágcsálók bolháiban tenyészik, amik a kereskedőhajókra jutott gazdaállatokról, valamint ruhákról, tárgyakról juthatnak át az emberre).

buch04.jpg

Borablakok a világra

A pestisből mielőbb kilábalni kívánó Firenzében egy korabeli tudós, bizonyos Francesco Rondinelli 1634-es feljegyzései szerint a személyes kontaktus elkerülése végett a helyiek a városszerte ma is sok helyen megtalálható „borfülkéken” (buchette del vino) keresztül bonyolították az üzletet. A rendszer igen egyszerű volt: a toszkán vidéki birtokokról a bort hordókban vagy demizsonokban az adott földbirtokos, kereskedő, ill. fogadós firenzei bázisára szállították, a pincében elraktározták, majd a pincéhez közvetlenül kapcsolódó utcafronti helyiség borablakából közvetlenül árusították. Mivel a szokás az évszázadok során a pestissel együtt eltűnt, megkopott, Firenze lakóinak egészen a koronavírus 2020-as kitöréséig nem sok fogalma volt arról, mire szolgálnak a történelmi házak, paloták falában lévő fülkék, amiken általában egy borospohár épp kifér. Májusban, a korlátozások fokozatos feloldásával először Firenze (és a helyiek szerint a világ) legjobb fagyizója, a Vivoli tulajának, Pierónak jutott eszébe, hogy egészségbiztonsági okokból, a szociális távolságtartás égisze alatt újra beüzemelje az üzlet 15. századi buchettáját, így az újraindulás nemcsak, hogy megfelelt a járványügyi előírásoknak, de a hosszú izoláció után fagyira, kávéra, édes kényeztetésre vágyók még romantikus reneszánsz hangulatban is ünnepelhették a karantén végét. A buchette del vino 21. századi feltámadása végül akkora sikert aratott, hogy több borfülkével rendelkező firenzei bár, bisztró, kávézó is beüzemelte saját buchettáját, köztük a trendi Babae, a tradicionális, házias Osteria delle Brache és a mindig zsúfolt Il Latini. A koronavírus-helyzetre tökéletes választ nyújtó buchetta-gasztro gyorsan hódított a közösségi médiában, az olasz sajtón kívül felkapta a „kulináris időhidakat reprezentáló” jelenséget a New York Post, a CNN, a BBC és a Business Insider is.

buch12_vivoli_firenze.jpgKész a karanténkehely!

Az Associazione Buchette del Vino (Borfülkék Egyesülete) 2020 augusztus végi adatai szerint 175 fülke található Firenzében, melyek elsősorban a fertőzés elkerülése miatt épültek a 16-17. században, de van olyan 19. századi ablak is, ami már pusztán kereskedelmi célú lehetett. A patinás buchetták ma, 2020-ban reneszánszukat élik: már nemcsak bort, hanem kávét, desszertet, étvágygerjesztő aperitívókat, koktélokat és toszkán specialitásokat: focacciát, schiacciatát, szüreti ciacciát ontanak magukból városszerte (a Babaéban pizzát is megpróbáltak kiadni rajta, csak mint kiderült, ahhoz a buchetta túl szűk: sebaj, szigorúan véve úgysem toszkán, hanem nápolyi ételről van szó).

A buchetta-kultusz a lazítás beköszöntével, 2020 nyarán a tetőfokára hágott: a szociális távolságtartást tiszteletben tartó, járványtudatos street food trend az egyik kedvenc európai fotótémává vált, a borablakok közötti tájékozódást azóta is egyre több információ, on- és offline térkép segíti, emellett designos kiegészítők, buchetta-szuvenírek is a rajongók rendelkezésére állnak. A Borfülke Egyesület 93, Firenzén kívüli ablakot is számon tart, nagy részüket Toszkánában, de pár rejtett gyöngyszem Emilia-Romagnában és Piemontban is felbukkant, úgyhogy a kultúrgasztronómia szerelmeseinek érdemes a pestis által érintett, középkori helyeken tovább kutatni…

babae_f3.jpgBabae-buchetta (>>)

Buchetta akkor és ma

A pestis elmúltával értelemszerűen a buchetta del vino is kikopott az emlékezetből, a borfülkék használata azonban mégsem a 18. században, hanem sokkal később maradt abba. Ha a történelem során legtovább üzemelő firenzei borablak megtalálása a cél, utunk a város főterétől, a Piazza della Signoriától pár percre lévő Palazzo Gondihoz kell, hogy vezessen. A Gondi-családot, és közvetlen felmenőiket, a Filippiket Firenze legősibb famíliái között tartják számon, Dante Alighieri 1320-as „Isteni színjátékában” több más családdal együtt városalapítóként a Paradicsomban foglalnak helyet. Egy 2019-es decemberi interjújában a Gondik leszármazottja, Bernardo Gondi márki kitért az impozáns belvárosi palotában lévő buchettára és felidézte, hogy gyerekkorában, az 1950-es években – amit nagyrészt a történelmi épületben töltött –, minden héten egy ökrökkel vagy lovakkal vontatott, hatalmas fa kerekeken gördülő szekér állt meg a kapu előtt, tele 50 literes boroshordókkal: a család toszkánai birtokainak gyümölcsével. A hordókat egy, a bejárathoz közeli raktárhelyiségbe szállították, mely közvetlenül kapcsolódott a kapuőr, bizonyos Beppino rezidenciájához, ahonnan az utca (Via Torta) felé nyílt a buchetta del vino. A vásárlók bekopogtak az ablakon, benyújtották az otthonról hozott flaskát, Beppino megtöltötte ízes, érett borral, és kiadta.

palazzo_gondi_2.jpgA Palazzo Gondi Firenze szívében. A palotában egy felirat hirdeti, hogy az épület 1874-es átépítése miatt lerombolt középkori házak egyikében élt Leonardo da Vinci, aki egyesek szerint itt festette leghíresebb művét, a Mona Lisát.

Gondi márki beszámolója szerint akkoriban (egészen a ’60-as évek elejéig) ez volt az általános vásárlási gyakorlat Firenzében, palackozott bort inkább csak éttermek, vendéglátóhelyek igényeltek – a boron kívül pedig kizárólag extra szűz toszkán olívaolaj cserélt gazdát a buchetta del vinón át. Az üzletnek végül egy, a szomszédban nyílt, palackozott bort árusító egység vetett véget, aminek „modern” szolgáltatásaival a buchettálás nem tudta felvenni a versenyt: annak ellenére, hogy a konkurencia Gondiék szerint kevésbé kifinomult bort árult, a vásárlók a tetszetős, felhasználóbarát borospalackok nyújtotta kényelmet preferálták, és leszoktak az otthoni flaskák cipeléséről. A buchetták leáldozásához hozzájárultak még a toszkán borgazdálkodásban bekövetkezett változások, valamint főleg az 1966-os firenzei árvíz: a pusztító esemény (Firenze legnagyobb árvize 1557 óta) hosszú időre ellehetetlenített bármilyen utcaszinti vagy alagsori kereskedelmi tevékenységet.

palazzo_gondi_wedding_gabriele_fani.jpgA Palazzo Gondi ma exkluzív rendezvényhelyszínként üzemel (kép: Gabriele Fani)

A Gondi-miliőt elnézve ugyanakkor felmerülhet bennünk: vajon mi szüksége volt Firenze egyik legősibb családjának a buchetta-bizniszre? Szokás, pragmatizmus és pénzügyi szükséglet egyben: a vagyon Gondiéknál sem a semmiből jött, a család a múló évszázadok során pedig haladt a korral, és egyre inkább a kereskedelemből profitált: a Firenzei Köztársaság alatt a Gondi-sarjak még főleg elöljárók és városvezetők voltak, a Medici-érában a hangsúly azonban a pénzügyekre és a kereskedelemre tevődött át, így belevágtak az aranyverésbe és a banki ügyletekbe, persze továbbra is akadt köztük jópár nagykövet is. Mint bebizonyosodott, Firenzében a tudás és a művészet szárnyalását, amit Giorgio Vasari, az első mai értelemben vett művészettörténész 1550-es enciklopédiájában rinascimentónak: újjászületésnek nevezett el, a pestis sem tudta megtörni, a halhatatlan remekek megszületését pedig az egyház és a nemesség mellett egyre inkább a kereskedelemből, pénzügyi szolgáltatásokból megszilárdult réteg (Mediciek, Gondik, Gaddik, Strozzik) megrendelései tették lehetővé. Nem vetették meg azonban a műfajt a város pénzügyileg megszorult arisztokratái sem, mint azt bizonyítja 1644-es források szerint a II. Ferdinánd idején, a Pitti-palota főbejárata feletti gerendáról lógó toszkán demizsonok egzotikus jelensége: a nagyhercegi rezidenciára érve ez a „kocsmai” látvány fogadta a magas szintű nemzetközi delegációkat, ami nemesi körökben akkoriban azért nem volt épp megszokott dolog. Ferdinándot, mint említettük, nem izgatta túlzottan az etikett, és – szűkös időkben, amit a pestis és pár sikertelen külpolitikai vállalkozás idézett elő – kalmárnak felcsapva értékesítette a palotában zajló eseményekről megmaradt bort, még az sem kizárt, hogy egy titkos buchetta del vinón át…

Karanténfelejtő tészta Boccaccióval és 7 szép hölggyel>>

Gasztrocsacsacsa ciacciával>>

Olasz gasztrokarnevál ünnepi tésztapitével>>

 A konyhában is zseni volt: ismerd meg Leonardo gasztrotalálmányait és készítsd el a pompás firenzei  schiacciatát!>>

Topkapitól Hofburgig: a bécsi rétes gasztro-DNS-e>>

Kulináris krízis francia módra: időtlen ízekben öltött formát a féltékenység és szenvedély tüzelte versailles-i gasztroháború>> 

14000 éve mindenünk: a kenyér>>

Pompeji diéta: az élet gasztronómiája>>

Még több kulináris kaland a Mástészta-blog Kultúrmetélt-rovatában>>

(Képek, ahol nem jelöltük: Pinterest)

Copyright © 2020 masteszta.blog.hu

süti beállítások módosítása