Február 17-én beütött a 40 napos nagyböjt: semmi vész, a dolog lehetőséget nyújt arra, hogy komfortzónánkat elhagyva húsmentesen gasztrokalandozzunk. Az biztos, hogy egy falat tiropitáért – görög sajtos lepényért – Jézus is sokat adott volna a sivatagban, miközben bolyongott, éhezett, és még a sarkában sompolygó sátánnal is meg kellett küzdenie…

A világ legromantikusabb ünnepének névadója, az i.sz. 3. századi mártír Római Valentinus kivégzése előtt börtönőre lányának, Júliának küldött levelét a „te Valentinusodként” írta alá: így szól legalábbis a legenda és kétséges, hogy kiderül-e valaha az igazság az első Bálint-napi üzenet szeplőtelenségéről – az viszont biztos, hogy bárki elolvad attól a finomságtól, amit február 14-re ajánlunk.

Manicotti nélkül az USA-ban elképzelhetetlen a hálaadással kezdődő karácsonyi szezon: a cannelloni és a crespelle újvilági leszármazottja a december méltó gasztronyitánya. Ma már persze egyeltalán nem csak olasz származású családokban number one, egyes amerikaiak viszont egy szép tál gőzölgő manicotti felett sem éreznek hálát, sőt. A hálaadás és antihálaadás világában jártunk, a téli ünnepekre ezúttal pedig az őshazába sikeresen visszatalált olasz-amerikai tésztakülönlegességet ajánljuk.

Bármily meglepő, a gin-toniknak is van világnapja, mégpedig egy floridai hölgy emlékére, aki élete végén teáscsészéből kortyolgatta a kórházba legnagyobb diszkrécióval becsempészett kedvencét. Íme, a híres koktél története, malária elleni védekezésben játszott szerepe, tökéletes receptje és modern verziói, gasztrokalandoroknak pedig egy fergeteges gin-tonik süti őszi napokra.

Napjainkban hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a járványra is jobb válaszaink vannak, mint azoknak, akiknek több száz éve kellett súlyos egészségügyi válságokkal megküzdeniük. Nem biztos: az Európát a 14-től a 18. századig sújtó pestis olyan kreatív megoldásokat produkált, amik 2020 májusában például a 2 hónapos karanténból éledő Firenze újraindulását segítették elő – a reneszánsz fellegvárában azóta is a „buchetta-gasztro” a legmenőbb street food trend.

A forradalom kitörése előtt is zajlott küzdelem Versailles-ban, csak más fronton: hogy ki került ki győztesen Mária királyné és Madame de Pompadour szenvedély és féltékenység szülte ütközetéből, döntsék el Önök!

Megéhezünk, nyúlunk a telefonért és már rendeljük is a pizzát: évente ezt világszerte egymilliárd alkalommal teszik meg az emberek. Azt viszont már kevesen tudják, hogy lassan kétszáz éve szállítják házhoz a pizzát, és a doboz is már ötven éves találmány és még mindig kitart. Elmeséljük a történetét.

Egy tésztás blogon a paradicsom mint elmaradhatatlan szószkellék fontos szerepet kap. Így az sem véletlen, ha egy ilyen érdekes kultúrtörténeti cikk akad az ember kezébe, azt szeretné megosztani a paradicsomot bármilyen formában kedvelő olvasóközönséggel.

A ramen egy különlegesen sűrű leves, amelyre igaz, hogy több benne a tészta, mint a lé. Kis képes ramen történettel szolgálunk ma, és talán még az is kiderül, valóban a hosszú élet titka-e ez az étel.

Ha ma pizzát készítünk, veszünk, rendelünk, elég jó esély van rá, hogy a paradicsom valamilyen formában megjelenik, és hasonló a helyzet a tészták esetében is. Szóval a paradicsom igen fontos része lett tésztafogyasztásunknak, így aztán indokoltnak érezzük, hogy a tésztatörténelemben tett kalandozásaink során egy egész posztot szenteljünk eme kapcsolatnak.

Folytatjuk kalandozásunkat a tészta történelmében. Minisorozatunk első részében megnéztük, mi köze Marco Polónak kedvenc ételünkhöz (és ami köze van, az úgy van-e, ahogy a legenda tartja), jártunk Kínában és jöttek az arabok is. Ma következzen tehát a (tészta szempontjából nem is olyan sötét) középkor, miközben kiderül az is, milyen szerepet játszott a tészta a villa elterjedésében.

Hát nem. Mégsem éli túl. Mármint a koriander. Apró levelei lefeküdtek a hideg földre, és szétszórta pici magvait, pedig azt sem láttam, hogy virágzik. Ezek szerint a koriander-pestót már csak jövőre készítem el. A kinyúlt emlékére itt egy kis összefoglaló: mit lehet tudni a korianderről?

A tarhonyáról gyerekkoromban csakis a targonca tudott eszembe jutni, de legalább szerettem. A tarhonya még az avas üzemi zsírból is kihozta a legjobbat – egyszerűen jól állt neki az előpirítás, meg az olcsó paprikapor – ez ilyen szocializmusálló étek – nyilván nem ez volt az első gasztronómiai vészkorszak, amit túlélt.

Hol is tartottunk?
„A tészta a 17. századra már általános, mindennapi eledellé változott. De valami még mindig hiányzott ahhoz, hogy a pasta elinduljon világhódító útjára.” Ezt a valamit pedig az aztékok hóhéra, a hírhedt Hernan Cortés maga hozta haza az Újvilágból.

A tészta újkori története nagy ambíciók, revelációk és rácsodálkozások története. Mintha a tésztára rátaláló kultúrák nemigen akarnák elhinni, mennyire változatos és mennyire praktikus, mennyire olcsó és mennyire finom étel a tészta.

Abban mindenki egyetért, hogy a tészta, mint olasz nemzeti eledel hódította meg a globális gasztronómiát. Pedig tésztát készítenek és esznek Kínától Spanyolországig, Thaiföldtől Oroszországig. De ahogy ők csinálják, abból nem lett akkora szám.