Illemtudó gasztromókusok szeretik az elején leszögezni, jó hely a Pomo d’Oro, de nem a felhajtás miatt. Jó halakat adnak, de nem a Gianni miatt járnak oda. Ezt a hozzáállást sosem értettem, főleg azért mert elképzelésem sem volt, ki az a Gianni. Most már tudom, hogy ez egy igazi olasz fószer, akinek volt valamilyen műsora a tévében. Ezért a kényesebb ízlésűek kicsit cikinek tartják a jelenlétét – az viszont nem világos, hogy ha kényes az ízlésük, akkor miért néznek tévét.

Mielőtt ez a blog elindult volna, soha nem jutott eszembe étteremben tésztát kérni. Hiszen pont azért mentem étterembe, hogy ne kelljen azt az egy dolgot enni, amit otthon én is el tudok készíteni. Most viszont már érdekel, hogy csinálják a profik, ezért végigkóstolom a legjobb olaszokat. A legújabbal kezdtem, ami annyira új, hogy egyelőre se cégér, se menü, csak egy 5x5 centis névjegykártya.

Tésztát nagyon sokféleképp lehet főzni. Így elsőre három alapvető irányzatot látok: a nagymamásat, a modernet és az olaszost.