A paradicsomos tészta az olasz konyha origója: egyszer nekem is muszáj volt szembenéznem vele. Úgy döntöttem, hogy az eddigi hozzám eljutott legautentikusabb receptet, a pár poszttal feljebb közölt Giuseppe-féle receptet főzöm meg. Egyszerűnek tűnt: nem volt az.

A tészta és a tenger gyümölcsei olyan evidens társak, mint a kenyér és a vaj. Persze mi magyarok ebből a kultúrkörből is kicsit ki vagyunk zárba, tenger helyett halaspultjaink és mélyhűtőink vannak. Úszni nem lehet bennük, de azért egy csomag koktélrák kihalászható belőlük.

Ez a tésztarecept talán valóban a legegyszerűbb mind közül, mégsem készítjük túlzottan gyakran, főképp azért, mert nem élünk Olaszországban.

Hiába főzők már vagy tizenöt éve tésztát rendszeresen, az még sosem jutott eszembe, hogy köretként is használjam. Nekem a tészta mindig a jóság hordozója volt, ehető felület, amin a legkülönbözőbb ízek tudnak megülni, érvényesülni. Most azonban sosem látott tésztabőség köszöntött rám, és a vasárnap déli családi bélszín (nem hagyomány, tulajdonképpen most volt először) köretéül is a legokosabbnak tűnt valami tésztát előszedni.