A nyáron nagyon ritkán találkoztam a barátaimmal. Mindenki máskor vette ki a szabiját, és utazott. Meg kellett várni a nyár végét, az ősz elejét, mire végre mindenki hazajött, és közös programot tudtunk újra megbeszélni. Egy napsütéses kellemes, csendes szombati napon mentünk el a Dob utcában megnyílt Vintage Gardenbe, hogy elmeséljük egymásnak az élményeinket.  

A "vintage" szót eredetileg a borászatban használták. A kifejezés a bor minőségére, régiségére utalt. Ugyanezen jellemzők miatt honosodott meg a szó a lakberendezés világában is.

Az étterem - a nevéhez hűen - modern klasszikus stílusú. Romantikus, barátságos, világos. Mivel kellemesen sütött a nap, a fedetlen részben kaptunk asztalt.

Elkészítettem a Jacopo és Matteotól hazahozott papparedellét, és kiszedtem az ugyanonnan hazavitt szuper-bazsalikomos paradicsomszószba. De: nem volt egy reveláció. A pasta puha volt, mint a magyar omladékony nagykocka, lehet hogy ezt már a mi ízlésünkre szabták? A szósz pedig nem volt elég testes, ahhoz hogy a belekomponált nagyszerű ízt áterőltesse a tészta tehetetlenségén. Vissza kell menni helyretenni ezt a kérdést.
 

Besüt a verőfény a konyhába, a pulton egymás felé kacsint a friss zöld újhagyma és a bolgár siren sajt.

Odakint zajlik az országos tésztacsata, mi meg idebent az internet-dobozban vívjuk a magunkét. Horaszra válaszul pakkerit készítettem csirkéhez köretnek, mire ők – Loriennel összefogva - borjúkarajt körítettek pappardellével.

Szokott valaki egyedül étterembe járni? Én most megtettem. Szörnyű unalmas, pláne ha az ember kettesben marad egy feszült pincérrel.