A Kistücsökbe előbb-utóbb mindenki eltalál, és aki eltalál, az vissza is tér, mert a Balatonpart legjobb éttermében tényleg nem csak a fogások elsőrangúak, de visszacsillan itt valami egy messze elmúlt polgári aranykorból, melyben a jó étel nem valami sznob-gyanús túlárazott mutatvány volt, hanem a mindennapi élet része, a tűz őrzésének kifinomult változata.
 

Olyan helyet találtam, hogy egy pillanatig elgondolkodtam azon, hogy megírjam-e, mert eddig még mindig volt szabad hely, és nem szeretném, ha két hónap múlva már csak foglalással lehetne leülni. De aztán elkezdtem aggódni, hogy vajon életképes-e a vendéglátói koncepció úgy, hogy nincs mindig teltház – nem szeretném látni, ahogy alábbadnak, elszürkülnek visszaváltanak valami biztonságos sebességbe – ezért inkább úgy döntöttem, nem leszek önző, és mindenkit elküldök a Spazióba.

Még emlékszem arra az időre, amikor a Két Szerecsen meglepően letisztult, nyugatias újdonságnak számított, és némi merészség és idealizmus is tetten érhető volt abban, hogy egy ilyen éttermet nyitottak. Azóta a Két Szerecsenről már sok rosszat és sok jót is lehetett hallani, tapasztalni, végül megtalálta a helyét a fővárosi vendéglátásban, mint megbízható, visszafogott találkahely – legalábbis én annak használtam és annak tökéletesen működött.