Találkát beszéltem meg egy barátommal a városközpontba a tűzijáték vasárnapjára. Mindezt úgy, hogy a stresszes és lótifuti hétköznapok során teljesen kiesett, hogy nemzeti ünnepnap lesz, és a főváros hangosabban lüktet majd, mint egyébként.

Szombaton egész éjszaka esett. Még reggel is. Ki se akartam kelni az ágyból. Végre friss volt a levegő, imádom hallgatni az eső kopogását, érezni a vizes föld szagát. Hálás voltam a kényelmes ágyért, a vasárnapért, az esőért, az életemért. Egészen addig ebben az emelkedett állapotban tudtam maradni, amíg beértem a Deák térre. Csak akkor jöttem rá, miért is ez nagy tömeg, lökdösődés, turisták, nyüzsgés.

Szürke arccal fogadtam a barátomat. Csak azon kattogott a fejem, hogy hova meneküljünk. A gyomrom korgott, nem tudtam két egész összefüggő lépést tenni. A hozzám legközelebbi lépcsőre fel is ugrottam, és a Buddha Miniben találtam magam.

Az ünnepek után visszatértem a fővárosba a családdal töltött vidéki napok után. Természetesen, ahogy megkezdődött a munkahét, máris mehettem be a városba, annyi intéznivalóm volt gyógyszertárban, bankban, ilyen és olyan üzletben. Teljesen meghökkentem, amikor megláttam a tömérdek embert a belvárosban és a bevásárlóközpontban. Nem értettem, mi ez a forgatag, de aztán rájöttem, hogy az ajándékutalványokat és az ajándékba kapott pénzeket váltják be és költik el.

Horasz utat engedett a benne lakozó vigyori thai szakácsnak és végre önfeledten dobálta az rizstésztát a zsíros gőzben. A neonfényt és a cincogó muzsikát tessék hozzáképzelni!