Egy nagyon kellemes hétvégét töltöttünk el Zirc-Szarvaskúton a Forest Hills Golf & Country Club-ban, még igencsak szezon előtt voltunk. Éppen egy héttel az igen csak zimankósra sikeredett március 15.-ei hosszú hétvége előtt.

Ha tészta, akkor muszáj legalább egyszer elmenni a budai Pastramiba, amely egyike a nem túl sok igazán európai étteremnek a fővárosban. A napokban alkalmunk adódott benézni: a végeredmény egy több mint három órás ottlét és egy tonhalas-paradicsomos spagetti.

Talán kissé távolról indulunk neki a mai posztnak, de érdemes velünk tartani, mert nem lesz minden tanulság nélkül való. Aki azt gondolja, hogy Görögországban a gazdasági válság miatt törtek ki a zavargások, az súlyosan téved. Sokkal inkább azért, mert elmentem Budapest egyik legjobb és legelismertebb görög éttermébe – és képes voltam tésztát rendelni. Hogy mi lett ebből, az azonnal kiderül.

Szeretjük az extrém kihívásokat, így aztán gondoltunk egyet és bementünk a Gyöngyösi úti Tescóba, azon belül is a Don Pepébe és rendeltünk. Ért minket meglepetés? Hát nem.

Nemrégiben az osztrák fővárosban jártunk, és ha már arra vitt jó sorunk, a lendületes mászkálás közepette betévedtünk egy Vapianóba is. Érdekes tapasztalatokkal gazdagodtunk.

Ha már úgy hozta az élet, hogy több-kevesebb rendszerességgel és többé-kevésbé okosan hümmögve éttermeket kritizálhatunk (szigorúan tészta-alapon, persze), akkor szívesen keresünk csomót a kákán, látunk meg szálkákat a szemekben. Ha eközben még tésztát is ehetünk - nos, ennél kevés csodálatosabb dolog van az életben.

A Nagy Imrétől a Szovjet Hősi emlékműhöz vezető utcában, ott, ahol az úttest meredeken mélygarázsba fordul, egy hónapja nyitott meg a Da Marion nevű olasz étterem, amit valamiért mindenki azonnal kipróbált, talán Mautner Zsófi általam utólag felfedezett cikke miatt >>>

Kifejezetten visszafogott, korrekt étterem, mintha csak a genfi tó partján ülnénk, itt már nem azt kell bemutatni, mennyire olaszok vagyunk, hanem, hogy mennyire értünk a stílushoz, a minőséghez. Valóban az étkészlettől a tapétáig minden rendesen letisztult, főleg sötétbarna és fehér.

Ennek ellenére nem turistaárban dolgoznak, hanem csak minőségi étterem-árban, és a választék sincs túlfújva, bár nem is kicsi. Mindazonáltal a kánikulára tekintettel a pasták közt csak egyetlen szimpatikusat találtam: egy paradicsomos –tonhalas papfojtogatót (strozzapretit). A nagyjából negyedórás várakozás alatt megfigyelhettem, hogy gyakorlatilag csak bennfentesek ülnek körülöttem, egyik irányba a tulaj, a másik irányba a chef és a cukrász tárgyalnak (Allessandro, David és Mario), mögöttem két beszállító falatozik, a harmadik boroskartonokat cipel. Minden bizonnyal a délután fél ötös időpontnak tipikusan így kell telnie egy békebeli olasz vendéglőben.

A pincérlánnyal igyekeztem letárgyalni egy pohár vörösbort a pastámhoz, ami nem bizonyult egyszerűnek, nem tudta, hogy milyük van, és mennyibe kerül, végül rálegyintettem egy deci merlot-ra, ami persze egyáltalán nem illett a pastámhoz, nem is volt különösebben finom és drágább is volt a nagyjából előrejelzettnél.

A pastával azonban nem voltak ilyen gondok. Jó mély tésztástányérban érkezett, nem is tűnt soknak, nem is volt az. Ami fontos, az nagyon el volt találva. A strozzapreti szinte roppant, annyira tökéletes állaga volt, tele energiával, a paradicsomszósz világító piros paradicsomízű volt, a tonhal mogyorónyi szilánkokban megőrizte friss üde ízét (merthogy ilyen is van neki – persze ez a hazai tonhalkonzervekből nehezen kikövetkeztethető), és ha jól érzékelem sok radikális délolasz olívaolaj is volt rajta, amitől csillogott és hihetetlen élénk íze lett. Pont jó volt – se több, se kevesebb. Ami nekem újdonság volt ebben a receptben, a nagyon is jelenvaló, nagyon is szívesen látott friss petrezselyem – azt köszönöm.

Lehet, hogy igazságtalan vagyok, de a Leroytól eleve nem vártam sokat. A berendezés, a design, a logó, az egész hangulat azt sugallja, hogy olyan közönséget vesz célba, amelyik nagyon vágyik a szépre, jóra, kifinomultra, de a műveltsége, tájékozottsága nincs meg hozzá, ezért beéri elnagyolt, ötlettelen utánzatokkal, feltéve, ha eléggé hasonlítanak a lakberes magazinok fényképeire.

Olasz kajáldák Zamárdiban egy őshonos tollából.

Üvöltözős Mauro helyett egyen inkább Antonionál, én azt tanácsolnám. Mindnyájan ismerjük a jó öreg Mauro pizzériáját, ami még ifjúságunk derekán Il lag-ora/A tónál névre hallgatott, és mit ad isten tényleg az isteni tónál volt, azaz még mindig van, Zamárdiban.

Folytatás az Egy lokálpatrióta feljegyzéseiben >>>

Végre egy kis haladás a fővárosi exotic street-food témában! Az utolsó érdekesség a KisParázs volt évekkel ezelőtt. Azóta nyílt egy Thai Wok a Kálvin tér mögött, de az annyira rossz volt, és főleg annyira magyarosan rossz, hogy nem volt kedvem fárasztani vele a közönséget.

Egy nap a Kistücsökben from E-motion Produkció on Vimeo.

... nem telhet el tésztagyúrás nélkül. A Más Tésztának van egy nyitott meghívója a konyhára, hogy meglesse tésztagyúrást, amit igyeskszünk még ezen a nyáron beváltani. Addig is ez az imagevideo