Pizza Hut meg akarja enni a mekit? Ki látott már ennél nyögvenyelősebb kínos ízléstelenséget? Vagy van, akinek ez bejön?

Noha régóta tudjuk, hogy nem csak az olasz eredetű száraztészta van a világon, még a Más Tészta is teljesen olasztészta-központú blog, ami nem véletlen: az olasz tésztakultúra olyan gasztronómiai és életszemléletet képvisel, ami az egész világon közérthető, szerethető és azonnal felismerhető, mégis végtelen szabadsággal variálható. Az olasz konyha alapvetően a szegénykonyhából - a cucina poverából – származó ételekkel hódította meg az emberiség hasát, míg a francia konyhaművészet éppen a másik végletben jeleskedett – királyi udvarok, és csúcséttermek kedvenc fogásait tette az asztalunkra. Nem véletlen hát, hogy az átlagember kevésbé ismeri a francia tészták világát. Michel Roux Tésztavarázs című könyve most ezt a lenyűgözően kifinomult kultúrát teszi elérhetővé az olvasói számára.

Újra Berlinben voltunk, nekem pedig kevéssé gasztronómiai megfontolásból, de a Mauerpark csücskébe futó Oderbergerstrasse volt az egyik kiemelt célpontom. A társaság férfitagjai hamar megúnták, hogy a feltúrt gasse földkupacait kell kerülgetniük, ezért betérünk az első étterembe, ami alkalmasnak tűnt egy stratégiai megbeszélésre. 

Azért sem igen írtam pizzáról soha, mert soha nem tudtam megfejteni, ki mitől is tart mit jó pizzának.

Itáliában is nyilván számtalan helyi változat létezik, nekem egyik ízlett, a másik vagyis a legtöbb kevésbé. És evvel itthon sem vagyok másképp. A Pizza Hut szupertelített takarmányzsírossága egyértelműen visszatetsző, ahogy a Don Pepe vastagra kelt pizzatésztája is csak akkor ehető, ha hozzá valami brutális ízű szószt sikerült keríteni. De sokszor ettem vékony, ropogós tésztájú pizzát is, és az sem nagyon ízlett. Mintha minden pizzára csak fanyalognék, ez sem az igazi, az sem igazi, miközben egy jó csípős, pepperonis, szalámis-kolbászos pizzaszeletet tulajdonkléppen szinte bárhol szívesen elfogyasztok egy korsó sör mellé – ezt amúgy némi rendszerességgel a Kazinczy utcai Szimpla Kertben szoktam megtenni.

De a napokban rátaláltam valamire, ami rendet vágott a pizzák összemosódó, alulértékelt világában. A Mamma Terra az Egyetemi Könyvtárral szemben nyíló átriumos belső udvar kapuépítményében van, egy 15 négyzetméteres sarki üzlethelyiség, melyhez tartozik egy kis 'kerthelyiség' - 5 db kis asztal székekkel. A helyiségben dolgozó pizzasütő régi barátom, nem szokványos életúttal. Ahogy beszélgettünk, kiderült, hogy a pizzéria mélyebb értelme az, hogy a háttérben működő gazdálkodási egység - egy zöldség – és gyümölcskert - termékeit elhelyezze egy jól fizető közegben, mint nyersanyag. A kert az enyhén szólva hátrányos helyzetű Baranya megyei Besencén található – azt hiszem ez lesz a címszereplő Mamma Terra.

Ez persze lehetne csak szöveg, esetleg szociális érzékenység, stb, de miután kikértem a „Konyhafőnök specialitása” nevű pizzát, amin legalább három- négyféle paprika volt, közülük többen is csípősek, akkor néhány falat után azt vettem észre, hogy valami lenyomja a paprika ízét, meg a szalámi ízét, de a még a szalonna ízét is alig érezni egy nehezen meghatározható, nagyon erős íztől. Eltartott egy darabig míg rájöttem, hogy a pizzára került paradicsom annyira ízes, hogy az összes szereplőt leénekli a korongról. És honnan is van ez a paradicsom? Besencéről, a gazdaságból. Ezért a paradicsomért odaszokom. És nem csak ezért. A tömb túloldalán van a szinte titkos Cheers Drinkbár, ahonnan zseniális magyar kézműves söröket lehet korsajával átszállítani a Mamma Terrába, amíg ők maguk valahogy üzembe nem helyeznek egy sörcsapot.

Olasz delikát nyílt a Szépvölgyi úton, és látszik, hogy a tulajnak tényleg semmi nem számított csak a minőség, a koncepció kompromisszummentes végrehajtása. Hogy egy átlagos olasz városban 10-20 ilyen bolt van, a magyar metropolisban meg gyakorlatilag egy sem. A pultban a 30 féle sajt mellett, 50 féle sonka és szalámi, egytálételek, olajbogyók, friss tészta. A pizzát valahogy egész másképp képzelik el, mint ahogy hazánkban megszokhattunk - és sokkal finomabban.