Ez rosszul kezdődik: napok óta kibontott negyed főzőtejszín. Egy edény alján pár kanál tejföl. Szerencsére van egy üveg finom Cserpes tej, ez megmenti a projektet. Szárazanyagnak bacon, és egy negyed fonnyadt kígyóuborka. Régóta vágyom rá, hogy egyszer uborkás ételt főzzek, most el sem tudom kerülni.

A baconnel nem lesz gond, csíkra vágva lepirul, mint mindig, az uborka becsületére legyen mondva, hogy ő is szépen viselkedik csíkra vágva, még itt-ott meg is pirul, viszont, amikor a sercegő konglomerátumot meglocsolom egy műanyagflakon alján talált egy deci száraz fehérborral, akkor szinte eltűnik. Az emberi test 70%-a víz, mégis mekkorát tud ütni, az uborkának mekkora része lehet víz? Azaz most már bor.

Elforralom. Aztán belesöpröm az apró kockákra vágott viszonylag sok zöld csípős paprikát, egy apróra vágott fokhagymát, és főleg azért, mert volt otthon, egy kevés felkockázott friss citromhéjat is. Dobok rá két-három zsályalevelet. Aztán már csak a tejtermékek vannak hátra, őket is elegánsan adagolom, a pennét kicsit még keményen leöntöm, és hagyom, hogy a bő tejes szószból felszívja a felesleges levet, és azáltal főjön készre. Végül még egy kis szerecsendió reszelésnek sem állok ellen. Ezért persze senki nem fog Michelin csillagot kapni, de legalább három fokkal ehetőbb volt, mint a hivatásos kolléga csípős-tejszínese. Az uborka meg legalábbis érdekes volt benne – már az a kevés, amit a többszintű hőkezelés után fel lehetett belőle fedezni.

Hozzávalók:
250g penne
10 cm kígyóuborka
5dkg bacon vagy valami szalonna
1 gerezd fokhagyma
csípős paprika
1 dl fehérbor
szerecsendió, zsálya
tejszín/tejföl/tej

Nagyon sokáig nem ettem meg a kecskesajtot. Pár éve azonban Provence-ban jártam, és a piacok egy része mindig jellegzetes szagot árasztott. Eleinte húztam a számat, de pár nap után már magasba emeltem az orrom, hogy megtaláljam azt a tipikus illatot, és egyenesen abba az irányba induljak. :) Azt hiszem, akkor estem örök szerelembe a sajtokkal, és mára már húst alig, de sajtot folyamatosan eszem. Egy kis busszal utaztunk nyolcan. Hazafelé két napra össze voltunk zárva a sok különleges, hűtőládában szállított francia finomsággal - köztük a kecskesajttal - és finom illatukkal. Felejthetetlen élmény volt. :)  

Fotó: KockacZukor

Néha kell az egyedüllét. Néha jó kicsit magunkra figyelni és meghallani, amit a belsőnk mond. Bár rohannak a percek és mindig van mit intézni és tenni, muszáj beiktatni néha a beszélgetést önmagunkkal. Erre számomra kiváló az az idő, amikor a konyhában foglalatoskodom. Egy kis zene mellett ellazulok, szinte meditatív állapotban tisztítok és darabolok, és ha már úgy érzem, végre elűztem a napi feszültséget, végiggondolom az engem foglalkoztató kérdést.

Persze van úgy, hogy a korgó gyomrom közbeszól, és huss elmélkedés... :) 

Fotó: KockacZukor