Jön az új Woody Allen film egy jó kis pastás product placementtel. A Pasta Garofalo nem először szerepel filmben, sőt valódi filmsztár, a Garofalo marketingkoncepciójának központi eleme a filmszereplés >>>
Jön az új Woody Allen film egy jó kis pastás product placementtel. A Pasta Garofalo nem először szerepel filmben, sőt valódi filmsztár, a Garofalo marketingkoncepciójának központi eleme a filmszereplés >>>
Elkészítettem a Jacopo és Matteotól hazahozott papparedellét, és kiszedtem az ugyanonnan hazavitt szuper-bazsalikomos paradicsomszószba. De: nem volt egy reveláció. A pasta puha volt, mint a magyar omladékony nagykocka, lehet hogy ezt már a mi ízlésünkre szabták? A szósz pedig nem volt elég testes, ahhoz hogy a belekomponált nagyszerű ízt áterőltesse a tészta tehetetlenségén. Vissza kell menni helyretenni ezt a kérdést.
A Kistücsökbe előbb-utóbb mindenki eltalál, és aki eltalál, az vissza is tér, mert a Balatonpart legjobb éttermében tényleg nem csak a fogások elsőrangúak, de visszacsillan itt valami egy messze elmúlt polgári aranykorból, melyben a jó étel nem valami sznob-gyanús túlárazott mutatvány volt, hanem a mindennapi élet része, a tűz őrzésének kifinomult változata.
Pasta e Bastás Gabah új blogja, a Tarka Bárka vízügyekre szakosodik, ennek megfelelően egy csomó meglepő, nehezen utánozható kompozíciót olvashatunk rajta. A pézsmapolipról például most hallok először.
Matteo és Jacopo, a két pályaelhagyó értelmiségi, Milánóból pottyant a Gozsdu udvar egyik nehezen kiadható üzlethelyiségébe, hogy ott megnyissa a minden flanctól mentes olasz utcai étkezdéjét, a 2Spaghit. Amint tudtunk, odasiettünk tesztelni.
A Gozsdu udvar sokadik kis udvarában, a Dob utca felé nyitották meg ezt a kis spagettizőt. A környezet és a berendezés nem túlzottan inspiráló, inkább kopár, félkész, de itt nem is ez a lényeg. Hanem a „ciao”, amivel köszönnek, és az hogy a két olasz srác elpusztíthatatlan hitelességgel áll a pult mögött és tolja a megkérdőjelezhetetlen dolce vitát, ahogy azt az olaszoktól már megszokhattuk, ha meg nem is érthetjük. Pár hete lehetnek csak nyitva, de nyilvánvaló, hogy már a fél környék összebarátkozott velük, tanítják egymást angolul, magyarul, olaszul, szerelmi üzeneteket közvetítenek, és csupa olyasmit csinálnak, amit a gondterhelt magyar éttermesek sose tennének.
A pastaio és a master pastaio – ahogy ők nevezték magukat – minden reggel meggyúrja a tésztát, és a pultból lehet hazavinni grammra pappardellét, tagliatellét, bazsalikomos zöld rigatonit, és még azt, amit aznap reggel éppen gyúrtak. Hozzá kész szószokat is árulnak elvitelre, én egy olyan paradicsomszószt vettem, amiben több volt a bazsalikom, mint a paradicsom és ennek megfelelően szinte vibrált a fűszerességtől. A gazdag és autentikus ízvilágot garantálja, hogy a beszerzési forrásaikat Milánóban hagyták, azaz ma is onnan hozatják pl. a paradicsomot.
A pultban van egy-két frissen készült pasta is, a hagyományos lasagne és a vega lasagne helyett én az aglio e olio-t választottam, ami tudott is meglepetéssel szolgálni. Először is az ezüstpapír tálcával, ami Olaszországban a street food mindennapos velejárója, de a Gozsdu udvarban egy cseppet meglepő. A kemény és anyagerős spagetti bőséges csípős és ízes olajban úszott, a meglepő a fokhagyma volt, ami karikák formájában képviseltette magát, és egyáltalán nem akart elbújni, hanem ellenkezőleg barna volt és ropogós és csípős. Matteo később megmagyarázta, hogy nem egyszerű úgy megbarnítani a fokhagymát, hogy ne égjen oda, amit én is tanúsíthatok. Viszont megéri a fáradtságot, mert jó pikáns, parasztos fogás lesz belőle.
Na jó, de mi, akik nem jutnak hozzá, mivel helyettesítsük a nyulat, galambbal vagy békával?
Ted Aprajev, gasztrokiller Olaszországba menekült a pesti gasztronómiai ősz elől, és eksztatikus hangnemben számol be az ott tapasztalt földszagú csodákról, ravioliról, tagliatelléről, és két Michelin csillagos mamákról.
Ó, istenem narancsos pasta, halas pasta, hát nem e kettő teszi ki a tökéletes karácsonyi tésztaételt? Nem csak a hagyományos karácsonyi illóolajokat idézi, de főhajtással él a kultusz gyökerének számító szentföld felé, ahol a mai napig imádnak naranccsal főzni, és megúsztat a Földközi tengerben is, köszönjük Pasta e Basta!
Bonbon alakú édesség friss tésztából? Sonkával és paradicsommal töltött bonbon? Szerencse-ravioli töltve? Szaloncukorpasta az ünnepekre? A Pasta e Basta blogon találtam ezt a duplacsavart, amit egyszerűen karácsonyi tésztaötletnek is értelmezhetünk.
Nem is értem, hajszálpontosan miért döntöttünk az Il Basilico mellett. De asszem volt benne szerepe a web2-nek, talán valaki ajánlotta, vagy a facebookon lehetett találkozni vele, és tényleg, nézem a honlapjukat, gyűjtik a Like-ot rendesen, mintha a jó étterem fő vonzereje a népszerűség volna. Végül is a lényeg az, hogy a szokásos pozitív előfeltevéseink kíséretében besétáltunk, és kiválasztottuk a gasztrobloggereknek fenntartott ablak melletti helyet.
The Geometry of Pasta from Pan Marketing on Vimeo.
Egy szakács és egy designer kooperációjából született inspiratív könyv a tészta geometriájáról, receptekkel, olasz disegno-életérzéssel.
Végre itt az ősz és lehet komolyabbakat enni, húsokat, gombákat, az észak-olasz konyha ebben is zseniális, Pasta e Basta kezdi az őszi menüsort.
Toszkánaszerte igen elterjedt előételként a húsos tészta, ami általában marhahúst, vaddisznót vagy vadmadarat jelent. A Chianti vidékén hagyományosan szélesmetélttel készült, de mára már sehol sincsenek ilyen szabályok, ez a szósz jól tapad a bordázott tésztákon is – amúgy meg nem volt kedvem tésztát gyúrni, ezért maradt a rigatoni. Így is nagyon jó.
Folytatás és recept a Pasta e Bastán >>>
Jó, hogy az ember szereti a jó tésztát, és még az előállítása iránt is érdeklődik, de az a legtöbbünknek mégis csak túl sok keccsölés, hogy kivegye a délelőttöt és elmenjen egy vidéki üzembe, és a portásnál kopogtasson, hogy őt mennyire érdekli a gyár, meg ilyenek. Nyilvánvalóan amatőr ipari kémnek néznék, és elhajtanák.
A nyári tészta nem csak piros meg zöld lehet, Gabah megmutatja a nyár hűvösebb, fekete-fehér vonulatát is ezzel a hidegtésztával.
Az Aglio e Olio – az olasz tésztareceptek legegyszerűbbike – feltételezésem szerint nem arról szól, hogy valami hangsúlyozott egyszerűséget csempésszünk a mindennapi étkezés dús burjánzásába, hanem sokkal inkább a tésztaalapoknak egy olyan alapvető kiindulási pontja, melyet szinte gondolkodás nélkül, ösztönösen lehet tovább fejleszteni, kinek kinek a maga ízlése, ötlete, rendelkezésre álló alapanyagai mentén.
Nem lehetett kihagyni. Hosszú idő óta először jártam Londonban, és kihasználtam az alkalmat, hogy élőben teszteljem az olasz konyha egyik nagykövetének, Giorgo Locatellinek az éttermét.