A konyha egyik alapkelléke, amelyből biztosan használatban van egyszerre akár kettő is, de nálunk például talonban vannak új cseredarabok is, ha a régi túlságosan beszennyeződne. Most épp kapóra jönnek majd, mert ezeket az okos mosogatószivacs-trükköket biztosan kipróbálom, és alkalmazom is. Mutatja szépen sorban odalent a videó, hogy senki ne maradjon ki a jóból. Nézd csak. :)
Virsli. Otthon hullámokban tör ránk, hogy épp szeretjük-e vagy sem. Néha megkívánjuk vacsorára csak úgy mustárral, néha jól esik a gyereknek házi hot-dogként, máskor viszont hónapokig fel sem merül, hogy együk. Szombaton gyereknapi szülibuli lesz, gondoltam, újra bevetjük a jó öreg virslit, de ezúttal valami új formában: ilyen helyes kis, fapálcikára húzott hullámokként.
Nem kell hozzá más, mint három dolog:
A virslit félbevágjuk, majd beleszúrjuk hurkapálcikába. Átlósan körbevágjuk. Kissé széthúzkodjuk. A réseket körben kitöltjük a leveles tésztából sodort tésztafonallal. Tojással lekenjük, és mehet a sütőbe 15-20 percre 190 fokon. Ketchuppal, majonézzel is tálalható. Boldog szülinapi snack lesz, imádni fogják a srácok. :)
A spagetti carbonara (vagy szénégető spagetti) eredete körül annyi a vita, hogy parlamenti vitanapot lehetne rendezni róla (az olaszokat ismerve ez nem is lenne annyira meglepő...), egy biztos: egyike az olasz konyha emblematikus darabjainak. A rövid történet mellé adunk két receptet is.
A spagetti carbonara eredete a legendák homályába vész, tulajdonképpen csak apokrif változatok léteznek, és nem lennénk meglepve, ha ez már nem is nagyon változna a jövőben.
Gyorsan felvázoljuk a legelterjedtebb mítoszokat.
A szénégetők
Noha tipikus római ételről beszélünk, az egyik verzió szerint a carbonara az Appenninekben élő szénégetőktől származna, akik munka után a parázsló faszénen dobták össze ezt a nagyon egyszerű, de laktató ételt. Spagetti helyet pennét használtak, mert az könnyebben összeáll a tojással és a sajttal.
A bors
Egy másik változat szerint az étel a nevét csak közvetve kapta a szénégetőkről. Nem ők találták ki, de nagyon népszerű volt a körükben, illetve egy alteória szerint a sok feketeborstól kapott kicsit füstös színt és erről nevezték el.
A II. világháború
A második világégés több elméletben is felbukkan (így alighanem lehet benne valami). Az egyik változat szerint amikor a szövetséges csapatok 1944-ben felszabadították Rómát a jórészt tojásport és bacont ellátmányba kapó katonák és a tésztával még viszonylag ellátott helyiek összedobták, ami jutott és így született meg a carbonara.
Egy másik változat szerint a német megszállás idején sok római középosztálybeli család menekült vidékre, egészen pontosan Ciociaria tartományba, ahol a tésztát tojással, disznózsírral és pecorino sajttal készítették. A háborút követően aztán a rómaiak hazatértek és vitték magukkal a megkedvelt étel receptjét, igaz, kissé átalakítva.
Akad még pár történet, de ezek java része nehezen vehető komolyan. Kedvencünk az olasz gasztronómia egyik alapművében, az Il nuovo cucchiaio d'argento című szakácskönyvben szereplő sztori, mely szerint az ételt eredetileg fekete tintahallal készítették és a színéről kapta a nevét (azaz olyan fekete, mint a kőszén).
Az igazság azonban valószínűleg az, hogy ez az egyszerű, de fantasztikusan finom étel hosszú ideje létezett a vidéki konyhában, és csak arra várt, hogy a római konyha felfedezze és világhírűvé tegye.
És akkor az ígért receptek két személyre:
A tésztát sós vízben megfőzzük. (Megjegyzés: a sós víz magasabb hőfokon forr, ráadásul a só nem csak ízt kölcsönöz a tésztának, de másképp is fő tőle, szóval egy kis sőt mindenképpen érdemes a vízbe tenni.)
Közben a bacont felszeleteljük, és ízlés szerint ropogósra pirítjuk. A tojás fehérjét és sárgáját felverjük, kis borssal megbolondítjuk
Amikor a tészta megfő (kóstoláskor ne feledkezzünk meg arról, hogy egy kicsit még főni fog, szóval ezen a ponton még jobb, ha egy kicsit nyers), leszűrjük és hozzáadjuk a sülő baconhöz. Hozzáadjuk a tojást és a legkisebb lángon egy-két percig összesütjük.
A fentiekhez hasonlóan elkészítjük a tésztát és a bacont. Elkülönítjük a tojások fehérjét (ebből csak az egyiket használjuk fel) és sárgáját, borsozzuk, majd hozzáadjuk a sajtot. Amikor a tészta kész, hozzáadjuk a baconhöz, de nem sütjük tovább. Hozzáadjuk az összekevert tojást, majd addig keverjük, amíg szép egyenletesen beborítja a tésztát.
Jó étvágyat!
(Fotó: Pinterest)
Akár lasagne-ből is lehet például cupcake vagy muffin. Ezek a kreációk bizony nem édesek, éppen az a pláne bennük, hogy sós, tésztás kedvenceinkből is lehet akár ilyen formátumú falatokat is készíteni, csak egy kis kreativitás kell hozzá.
Így vendégvárónak vagy válogatós gyerekeknek is feltálalható, vagy ha az ember elég tudatosan fog hozzá, és nem eszik belőle meg rögtön hatot, akkor akár diétához is jó lehet, hiszen kétségtelenül kisebb adagok, mintha egy tányér lasagne-nak állnánk neki.
A dolog kétféleképpen valósítható meg, az egyik, hogy a tradicionális lasagne-t készítjük el, rétegezve, csak kicsiben, cupcake formában. A másik, hogy kibéleljük a formát a (kifőtt) tésztával, és belekanalazzuk a tölteléket, így amikor kivesszük a formából, a kezünkben is tarthatjuk a kis tésztasütit. Fontos még, hogy persze a megfőtt vagy kinyújtott tésztából köralakokat kell szabdalni, hogy illeszkedjenek a formába. Ugyanezt rétestlapokkal is el lehet készíteni, bolognai-s töltelékkel, gazdagon sajtszórással a tetején. Gusztusos, ötletes, finom. :)
Ismeritek az Ikea szakácskönyvét? Már jó néhány éve kiadták, de így karácsony előtt mindig a kezembe veszem, mert annyira jó nézegetni ezeket a food designer által megkomponált fotókat. A képeket elnézve annyira egyszerűnek tűnik a sütik elkészítése, hiszen egyik másik mindössze négy-öt hozzávalóból áll. Tavaly ajándékba is adtam valakinek, az egyik ismerősöm pedig poszter méretű nyomatokat készíttetett a könyv egyes oldalaiból, és kitette a konyhája falára. :)
A képen például vaníliás kiflit láthattok.
Ez itt a mézeskalács:
És így néz ki a fahéjas csiga. Guszta, ugye? :)
Egyik este igen hideg volt. Hiába csavartam fentebb a fűtést, és burkolóztam puha takaróba, valami mégis hiányzott, ami melegítsen. Aztán rájöttem: egy finom meleg nasi lesz az! Egyből nekiláttam ennek a visszautasíthatatlan édességnek, de persze eszemben sem volt visszautasítani egy pillanatig sem. A bibi annyi volt vele, hogy sajnos nem eshettem neki azonnal, hiszen hűtőben pihentetni kell a kicsikét. De másnap, amikor készre sütöttem, és végre ehettem belőle, kívülről-belülről olvadoztam, és nem fáztam többé. :)
Hozzávalók:
Így készítsd el: keverj össze ¾ csésze barna cukrot, és ¼ csésze olvasztott vajat, és oszlasd el a tepsi alján. Fektesd bele a bagett szeleteket. Aztán egy tálban keverd el a 6 tojást, az 1 és ½ csésze tejet, 1 evőkanál juharszirupot, és ½ teáskanál vanília aromát egy habverővel. A keverékkel locsold meg a bagetteket úgy, hogy mindre jusson, teljesen beigyák a kenyérkék a finom löttyöt. Majd ¼ csésze barna cukor és ½ teáskanál őrölt fahéj keverékét hintsd a kenyerekre következő rétegként. 2 evőkanál olvasztott vajjal még csurgasd meg. Aztán fedd le fóliával, és tedd 8-12 órára hűtőszekrénybe. 180 fokos sütőben süsd készre, 30-40 percig aranybarnára.
Forrás: https://www.pillsbury.com
Az első részben a sűrű, szinte főzelékszerű levesek voltak terítéken. Ma egy saláta és egy tortellini receptjét osztom meg. Egyikben sem igazán jellemző, legalábbis Magyarországon, a bab, mint összetevő.
Lássuk a salátát: nem egy különösebben nagy kihívás az elkészítése, mindössze meg kell főzni valamilyen kisebbfajta tésztát, majd amikor már majdnem megfőtt, akkor hozzádobni kb. 30 dkg mirelit fava vagy lima babot.
Amikor elkészült és leszűrtük, ráteszünk egy csokor felaprított petrezselymet, egy csokor megtisztított mogyoróhagymát, két evőkanál olívaolajat, 15 dkg reszelt parmezánt, egy fél teáskanál reszelt citromhéjat, sót, borsot. Az egészet összekeverjük és kész a saláta.
Babbal töltött tortellini
Ilyet a boltban nem igazán fogunk találni, ezért a tészta elkészítése is ránk marad ebben az esetben.
Hozzávalók:
3 mérőedény fehér bab
4 gerezd fokhagyma, finomra vágva
½ csokor friss rozmaring, szintén finomra vágva
4 evőkanál olívaolaj
1.5 mérőedény ricotta
Só, bors
3.5 vagy 4 mérőedény liszt
4 tojás
½ teáskanál olívaolaj
8 evőkanál vaj
1 csokor kakukkfű
Parmezán
Elkészítés:
Előző este áztassuk be a babot. Majd ezt a vizet öntsük le róla, és a babot jól ellepő, friss vízben tegyük oda főni, forraljuk fel. Majd főzzük közepes hőfokon körülbelül másfél órát, amíg a bab olyan puha nem lesz, hogy villával összenyomható.
Szűrjük le, adjuk hozzá a fokhagymát, rozmaringot, olívaolajat, ricottát, sót és borsot. Majd az egész keveréket törjük át villával. Majd tegyük félre.
Tegyük a lisztet egy gyúródeszka közepére, kis dombot alakítsunk ki belőle, a közepén egy mélyedéssel, mint egy „vulkánt", ebbe tegyük bele a tojásokat és az olívaolajat. Majd egy villával keverjük össze az olajat és a tojást, majd ha ez megvan, kezdjük belevegyíteni a lisztet is, a peremtől kifelé haladva.
Ahogy elkezd rendes tésztává alakulni a keverék, kezdjük el mindkét kézzel dagasztani. Ha összeállt vegyük le a deszkáról, lisztezzük meg, majd utána gyúrjuk tovább még kb. 6 percig. A tészta akkor jó, ha nyúlós és kicsit ragadós. Tegyük félre egy tálban pihenni, kb. fél órára.
Ha ez az idő eltelt, válasszuk szét a tésztát három azonos részre, nyújtsuk ki a lehető legvékonyabbra, majd vágjuk nyégyzetekre. Majd egy evőkanálnyi babos krémet helyezzünk a négyzetek közepébe, majd hajtogassuk össze tortellini alakba.
Forraljunk vizet, két evőkanál sóval. Ha felforrt, dobjuk bele a tortelliniket és főzzük kb. 2 percig. Közben egy serpenyőben olvasszunk vajat, ebbe tegyük az elkészült tésztát. Adjuk hozzá a kakukkfüvet, egy kis főzővizet is loccsantsunk rá. Egy percig rázogassuk nagy láng fölött. Ha elkészült tálalás előtt reszeljünk rá még egy kis parmezánt.
Bár még nincs különösebben hideg, de lassan belehúzhat a tél. Olyankor pedig nem rossz, ha olyan tápláló étel is van a tarsolyunkban, ami belülről is tud melegíteni. Ilyen alapanyag például a bab. Az olaszoknál külön kategória a babbal készülő, húsmentes tészta: „pasta e fagioli", tradicionális étel. Általában fehér vagy tarkababból készül, valamilyen rövid, például csőtésztával, szinte főzelék sűrűségű levesben.
Alapvetően a földművesek eledele volt, könnyen hozzáférhető, olcsó alapanyagokból, ma már azonban erre is rengetegféle variáció létezik. Akár sűrű, leveses változatot is készíthetünk, paradicsommal vagy anélkül, de a babból és a tésztából saláta is lehet, vagy akár tortellinit is megtölthetünk vele, és persze van ahol azért a húst sem hagyják ki belőle, legalább egy pancetta erejéig. (Az utóbbi kettőről majd egy másik posztban olvashattok.)
Főleg a leveses változatokról annyit érdemes tudni, hogy vagy meg kell enni egy ültő helyünkben a teljes adagot, vagy számítani kell rá, hogy a tészta másnapra megszívja magát a lével, így egy sűrűbb ételünk lesz, az eredetinél jóval puhább tésztával.
(Előre bocsájtom, hogy a következő recept igen nagy adag lesz.)
Hozzávalók:
5 evőkanál olívaolaj
5 gerezd fokhagyma
1 kis vöröshagyma, feldarabolva
¼ teáskanál pirospaprika pehely
1 teáskanál apróra vágott, friss rozmaring
35 dkg pancetta vagy más húsos szalonna, ha valaki szeretne húst bele
5 doboz paradicsomkonzerv, (egész paradicsom, amit kézzel kell összenyomni)
Só
1.3 kg bab
2 babérlevél
1 parmezán kérge, plusz még valamennyi reszelve az ízesítéshez
½ kg tészta
1 kelkáposzta (csak a levelek felvágva)
50 g petrezselyem
bors
Elkészítés:
Közepes lángon melegítsünk fel 3 evőkanál olívaolajat egy serpenyőben. Adjuk hozzá a fokhagymát, a hagymát, paprikát, rozmaringot, és a pancettát (amennyiben teszünk bele). Főzzük két percig, utána tegyük bele a paradicsomot is, főzzük még két percig, majd sózzuk. Adjuk hozzá a babot, töltsük háromnegyedig vízzel, tegyük bele a babérleveleket és a parmezán kérgét- Fedjük le, forraljuk fel, majd vegyük takarékra és főzzük, amíg a bab meg nem puhul. (Ez kb. másfél óra, de attól is függ, mennyire volt előtte beáztatva a bab, esetleg külön megfőzve.)
Ha megfőtt, vegyük le a fedőt, megint forraljuk fel, magas hőmérsékleten. Tegyük bele a tésztát, és főzzük, amíg 'al dente' nem lesz. Dobjuk bele a kelt, kevergessük, 5-6 perc alatt megpuhul. A levesnek sűrűnek s krémesnek kell lenni, éppen egy kis vízzel.
Vegyük ki a babérlevelet, a parmezánt és a pancettát, tegyünk bele reszelt parmezánt, petrezselymet, a maradék olívaolajat, sót, borsot, az ízesítéshez.
A kézzel kihúzott, napon szárított tésztát már 2000 éve készítik Tajvanon. Manapság azonban itt is egyre inkább a gépek veszik át az emberek helyét. Mindössze néhány tucat tésztakészítő manufaktúra maradt a szigeten.
Egyikük azt meséli, hogy ő sosem állna át gépekre, mert az drága, és nem is tudná, hogyan kell őket használni. Ugyanakkor nem szeretné, ha a fia majd követné őt ebben a szakmában, mert túl kemény munka, kevés pénzért. Pont ugyanezen okból kevés fiatal vág neki egyáltalán ennek a foglalkozásnak.
A tészta Tajvanon nem csak alapélelmiszer, hanem fontos szimbolikus jelentőségű étel, például esküvőkön, születésnapokon, mert a hosszan tartó dolgokat jelképezik.
A tészta elkészítése már hajnalban elkezdődik, amikor kikeverik a tésztát (lisztből, vízből és sóból), a kinyújtott tésztát széles csíkokra vágják, majd a földhöz csapkodják, aztán minél vékonyabbra húzzák. Aztán egy gép segítségével több szálra szedik, majd géppel tovább húzzák és bambuszrudakra függesztik, ahol tovább nyúlnak. A húzgálást, rázást addig folytatják, amíg a tészta hossza 4 méter, a szélessége mindössze 1 milliméter nem lesz.
Az pedig különösen érdekes és nagy kihívás, hogy az időjárási körülményeket is figyelembe kell venniük a készítőknek, már a tésztát is ez alapján kell elkészíteniük. Ugyanis nem mindegy a páratartalom, a napsütés mértéke, ettől függ a tészta száradása. A munkával csak este hét óra körül végeznek. A tésztán dolgozó család egy nap nagyjából 20.000 forintot keres. Kérdés meddig bírják még a most dolgozók, mert utánpótlás nem nagyon van.
Ez rosszul kezdődik: napok óta kibontott negyed főzőtejszín. Egy edény alján pár kanál tejföl. Szerencsére van egy üveg finom Cserpes tej, ez megmenti a projektet. Szárazanyagnak bacon, és egy negyed fonnyadt kígyóuborka. Régóta vágyom rá, hogy egyszer uborkás ételt főzzek, most el sem tudom kerülni.
A baconnel nem lesz gond, csíkra vágva lepirul, mint mindig, az uborka becsületére legyen mondva, hogy ő is szépen viselkedik csíkra vágva, még itt-ott meg is pirul, viszont, amikor a sercegő konglomerátumot meglocsolom egy műanyagflakon alján talált egy deci száraz fehérborral, akkor szinte eltűnik. Az emberi test 70%-a víz, mégis mekkorát tud ütni, az uborkának mekkora része lehet víz? Azaz most már bor.
Elforralom. Aztán belesöpröm az apró kockákra vágott viszonylag sok zöld csípős paprikát, egy apróra vágott fokhagymát, és főleg azért, mert volt otthon, egy kevés felkockázott friss citromhéjat is. Dobok rá két-három zsályalevelet. Aztán már csak a tejtermékek vannak hátra, őket is elegánsan adagolom, a pennét kicsit még keményen leöntöm, és hagyom, hogy a bő tejes szószból felszívja a felesleges levet, és azáltal főjön készre. Végül még egy kis szerecsendió reszelésnek sem állok ellen. Ezért persze senki nem fog Michelin csillagot kapni, de legalább három fokkal ehetőbb volt, mint a hivatásos kolléga csípős-tejszínese. Az uborka meg legalábbis érdekes volt benne – már az a kevés, amit a többszintű hőkezelés után fel lehetett belőle fedezni.
Hozzávalók:
250g penne
10 cm kígyóuborka
5dkg bacon vagy valami szalonna
1 gerezd fokhagyma
csípős paprika
1 dl fehérbor
szerecsendió, zsálya
tejszín/tejföl/tej
Az amerikaiak néha tényleg képesek olyasmit tenni az európai receptekkel, amitől nekünk kicsit feláll a szőr a hátunkon, aztán vagy elcsábulunk és beleszeretünk, vagy felírjuk az amerikai kultúra alacsonyabb rendűségét bizonyító érvek hosszú listájának vége.
Így például borzongató zsírvadász gondolat kirántani a raviolit, de odakint ez nem tabu. Sőt St. Louis egyik helyi specialitása a rántott ravioli. Marhahússal, csirkével, spenóttal és sajttal töltik, majd bepanírozzák és kirántják az ideális ropogós-nyammogós kettős élvezet garantálásához, végül szardellás-fokhagymás marinara szószba mártogatják. Szerintünk elég finom.
Bármennyire is próbálja felülírni a tésztás társadalom a meggyőződést, hogy a tészta hizlal, amikor egyes étteremláncok pont egy tésztaételből csinálnak kalóriabombát. Persze ilyen alapon a salátáról is ki lehet jelenteni, hogy hizlal, ugyanis nagyon nem mindegy, hogy mi kerül rá öntetként vagy szószként. Így van ez a tésztával is.
Ennek következtében, az USA legkalóriadúsabb, étteremláncnál kapható fogása egy garnélás, gombás, paradicsomos, spagetti, tejszínes szósszal lett. A fogás 3120 kalóriát tartalmaz, és ezzel elnyerte a kétes értékű Extrém Étkek Díj listavezető helyét is néhány éve. Ha valaki szeretné bevinni a napi kalóriaszükséglet másfélszeresét egy ültő helyében, akkor Washingtonban kell keresnie ezt az étket.
A listán, amit minden évben közzétesz egy az egészséges táplálkozást propagáló csoport, több desszert is, például egy csokitorta is szerepel, amiből egy adag 1820 kalória. A csoport szószólói úgy vélik, hogy egyes éttermek mintha azon dolgoznának, hogy hogyan tudnak minél extrémebb ételeket előállítani, melyek rendszeres fogyasztása ráadásul elhízáshoz, diabéteszhez vezethetnek.
A minap húsmentes tésztákat mutattunk, most az ellentábornak kedvezünk: amikor ezt a receptet megláttam, először arra gondoltam, hogy te jó ég...bár szeretem a húst, de ez azért talán mégiscsak túlzás. Szóval ennél több húst egy ételbe nem könnyű beletenni, de húsmentes illetve böjti napok után akár csábító is lehet.
A recept szerint ideális vendégváró étel, mert minél többször melegítjük, annál jobb lesz, csak győzzük a tésztát utána főzni, ahogy fogy.
Ha olaszosan készítjük, válasszunk eredeti hozzávalókat, de ha nem megy, remek helyettesítőket lehet találni.
Hozzávalók:
2 evőkanál olívaolaj
4 gerezd fokhagyma
1 babérlevél
10 dkg pancetta (apróra vágva)
20 dkg csípős olasz kolbász
45 dkg darált sertés- és marha- és borjúhús
1 közepes sárgarépa, finomra vágva
1 zeller, szintén darabolva
1 közepes fej vöröshagyma, darabolva
1 pohár jó minőségű vörösbor
1 mérőpohár marhahúsleves (akár kockából)
2 doboz darabolt paradicsom (konzerv)
1 marék petrezselyem
Negyed teáskanál fahéj
Az ízesítéshez egy kis só, bors
Akár 1 kg penne
Reszelt Pecorino Romano sajt
Elkészítés:
Egy mély serpenyőbe, közepesen erős lángon, tegyük bele az olajat, a fokhagymát, a babérlevelet és a pancetta (vagy bacon) darabokat, pirítsuk egy percig. Adjuk hozzá a húsokat, és süssük, kevergessük öt percig.
Vágjuk fel a répát, a zellert és a hagymát, és ahogy vágjuk, adjuk a serpenyőben rotyogó húsokhoz. Főzzük együtt öt percig, majd adjuk hozzá a bort. Főzzük további 1 percig, majd öntsük hozzá a húslevest és adjuk hozzá a paradicsomot.
Majd miközben fő keverjük hozzá a petrezselymet, a fahéjat, majd ízesítsük a szószt, így a vége felé, sóval, borssal. Forraljuk össze, majd vegyük lejjebb a lángot és további 10-15 percig rotyogtassuk.
Aztán nyugodt szívvel melegítsük újra és újra.
Forrás: http://www.foodnetwork.co.uk
Bár foglalkoztunk már néhányszor húsmentes tésztákkal, de a jó ötletekből sosem elég. Fő a változatosság alapon pedig mindig jó egy kicsit feldobni a megszokott ízeket egy-egy új recepttel, bár néha az is elég, ha a már ismert fogást valamilyen más fűszerrel vagy elkészítési technikával bolondítja meg az ember.
Úgyhogy lássunk két receptet, a spenóttal és ricottával töltött canellonit és a paradicsomos, rukkolás orecchiettét.
Hozzávalók:
12 canelloni
500 g spenót
350 ricotta
70 g parmezán
1 tojás
1 gerezd fokhagyma
700 ml besamel mártás
só, bors
olívaolaj
egy kis szerecsendió az ízesítéshez.
Elkészítés:
Tisztítsuk, majd mossuk meg a spenótot.
Tegyük egy nagy tepsibe, egy adag vajjal és fokhagymával.
Majd vegyük ki a gerezd fokhagymát, sózzuk meg.
Nyomjuk ki belőle a maradék vizet, vágjuk finomra.
Egy tálban keverjük össze a lereszelt parmezánt a ricottával és a spenóttal.
A keverékkel pedig töltsük meg a canellonikat.
Egy hőálló tálat kenjünk ki vajjal.
Némi besamelt is öntsünk a tepsibe, abba helyezzük el a canellonikat. Jól öntözzük meg a tetejét is besamellel, szórjuk meg gazdagon parmezánnal. Tegyük be a sütőbe és süssük meg, egy kis színt is adva neki a végén.
Orecchiette rukkolával és paradicsommal
(A tésztát alighanem könnyen lehet helyettesíteni kis kagylóval vagy más olyan fajtával, ami rövid és jól felveszi a mártást.)
Hozzávalók:
320 g bármilyen rövid száraztészta
300 g mini paradicsom
4 marék rukkola
pecorino sajt
1 gerezd fokhagyma
1 csipetnyi őrölt vörös bors
extra szűz olívaolaj
só, bors
Elkészítés:
Forraljunk fel egy nagy fazék vizet. Közben felezzük el a kis paradicsomokat, tegyük egy szűrőbe, sózzuk meg és tegyük félre.
A rukkolát vágjuk fel. A tésztát pedig főzzük meg, kb 10 perc alatt.
Vegyünk egy nagy serpenyőt, dobáljuk bele a rukkolát, paradicsomot, Ízesítésül pedig tegyük bele az őrölt vörösborsot, a pecorinót, és a fokhagymát.
Aztán távolítsuk el a fokhagymát, dobjuk bele a tésztát, és egy kis olívaolajjal spricceljük meg.
Vallomással kell kezdenem: nem szeretem a hawaii pizzát. Egyszerűen azt gondolom, az ananásznak semmi köze a pizzához, nem is értem, mit keres rajta. Mindenesetre utánajártam, ki találta fel ezt a pizzafajtát, a poszt végén pedig az is kiderül, mit szólnak az olaszok ehhez az egészhez.
A hawaii pizzának sem Hawaiihoz, sem Olaszországhoz semmi köze, ami így együtt már egy elég erős felütésnek tűnik egy poszt esetében. Ígérhetem, lesz még durvább is...
Szóval a hawaii pizzát egy Sam Panopoulos nevű kanadai görög (!!) étteremtulajdonos találta fel 1962-ben. Képzeljük magunkat a korba: a fél világ ukulele-mániában él, Hawaii nem sokkal korábban, 1959-ben lett az Egyesült Államok tagállama, Észak-Amerikában pedig minden menő, ami valamiképp a szigethez köthető.
Fiatal, kezdő pizzéria tulajdonosként valami tuti különlegességet szeretnénk alkotni, nem is kell sokat töprengeni talán, hogy rádobjuk a sonkára az ananászt, hátha... És a dolog működik.
Valahogy így eshetett a dolog az ontarioi Chathamben található Satellite Restaurantban. Az alig 100 ezer lakosú kanadai kisváros szinte Detroit külvárosának számít, hiszen csak 80 kilométerre fekszik az amerikai metropolistól.
Az eredeti recept
A pizza egy ekkora kanadai kisvárosban 50 éve igazi különlegességnek számított, a hawaii pizza meg pláne. Az eredeti recept egyébként csak sonkát, ananászt, paradicsomszószt és sajtot tartalmazott.
Sam Panopoulos (a jobbra látható képen) a gyors és hatalmas sikeren felbuzdulva megpróbálkozott a hawaii burger elterjesztésével is, ám azzal már nem járt sikerrel (talán mert a burger tradicionális észak-amerikai étel, és a közönség nehezebben fogadta el az újdonságot).
A hawaii pizza mindenesetre igazi világsiker lett, olyannyira, hogy például Ausztráliában az eladott pizzák 15 százaléka az.
Egy őszinte nagykövet
A hawaii pizza diadalútja persze nem mindenkinek tetszik. Mást ne mondjunk, ott van Olaszország egykori londoni nagykövete, aki még 2004 februárjában szokatlanul éles kirohanást intézett a szigetországban működő „pizzériák" és az olasz konyha megcsúfolása ellen, amire a hawaii pizzát hozta fel példaként.
„Ha egy szakács ananászt tesz egy pizzára, akkor a végeredmény nagyon messze van a hagyományos olasz íztől, amit a mozzarella, a paradicsom, a bazsalikomlevelek és esetleg egy kis darab ajóka ad" – nyilatkozta Luigi Amaduzzi.
„Még az olasznak tartott pizzák is – amelyeknek szalámi vagy prosciutto van a tetején – mind új kreálmányok. Némelyüket nem szeretem, mert az én ízlésem inkább hagyományos. Az étel művészet. A kreativitásról kellene szólnia, de csak bizonyos határokon belül" – tette hozzá a nagykövet (a következő képen jobbra).
Semmi köze az olasz konyhához
Luigi Amaduzzi azonban a nyilatkozgatásnál is tovább ment, a tekintélyes The Guardian című lapba cikket is írt, melyben részletesebben is kifejti, miért tartja az olasz konyha megcsúfolásának a hawaii pizzát és társait.
Ebben kifejti, hogy megérti az érdeklődést, ami a hawaii pizzával kapcsolatos megsemmisítő véleménye keltett, és természetesen senkinek sem akarja megszabni, mit egyen, csak azt az egyet szeretné elérni, hogy az ilyen ételt ne nevezzék olasznak, mert semmi köze az itáliai konyhaművészethez.
„Az ananászos vagy currys pizza semmivel sem olaszabb, mint amennyire angol lenne mondjuk a csokis steak. Az élelmiszeriparban túl sokakat csak a gyors meggazdagodás érdekel, így aztán a végeredmény néha az, hogy az olasz éttermek olyan fogásokat vesznek fel az étlapra, amiknek semmi köze az olasz konyhához. Miként bizonyos indiai ételek egész egyszerűen nem léteznek az indiai gasztronómiában, úgy például a bolognai spagetti is ismeretlen Bolognában."
(...)
Az ananászos pizzától indultam, végül még egy gondolatot szeretnék hozzátenni: az integráció minden európai nép érdeke, de ennek nem szabad egyben homogenizálódást is jelentenie. A nemzeti kultúránk közös érték, és mindent meg kell tennünk, hogy megőrizzük minden vonását, és ebbe az ételek is bele tartoznak" – írta Luigi Amaduzzi, 2004-ben Olaszország londoni nagykövete.
A hawaii pizza tehát ezek szerint nem olasz étel – ettől természetesen még lehet szeretni, csak éppen fogadjuk el, hogy az olasz gasztronómiához nem sok köze van.
Így őszre megérnek a csonthéjasok, amiket különösen jó dolog, ha saját kezűleg tudunk gyűjtögetni.