Ha tészta, akkor egyből Olaszország, esetleg a Távol-Kelet jut az ember eszébe. Jól szembeszállunk a sztereotípiával, és bemutatunk pár olyan tésztaételt, amelyről talán kevesebbet hallunk, de ettől még fantasztikusan finomak (állítólag, mert nem mindegyiket volt szerencsénk eddig megkóstolni – sajnos).
Ma folytatjuk tegnap megkezdett kalandozásunkat, és megnézzük, milyen vicces vagy romantikus tésztás jeleneteket láthattunk a mozikban. Lesznek itt Nagymenők, benézünk egy Legénylakásba és az is kiderül, a japánok hogyan eszik a spagettit.
Valamelyik nap belefutottunk a Hetedik című filmbe, melynek egyik jelenetében kulcsszerepet kapott a tészta. Arra gondoltunk, összeszedünk pár hasonló alkotást, így született meg az a kétrészes minisorozat, melynek első része rögtön itt következik.
Természetesen bort, persze nem mindegy, hogy milyet. Ha komolyan vesszük magunkat és a tésztát (utóbbit főleg, és hát miért ne tennénk), akkor alaposan megfontoljuk, mihez mit fogyasztunk. Ebben próbálunk segíteni.
A Pasta Puttanesca egy nagyszerű szósz, amelyben van minden, amit csak egy tésztaimádó kívánhat: paradicsom, chili, szardella, kapribogyó, bors, esetleg fokhagyma és kis petrezselyem is. De honnan jött a név?
Van az úgy, hogy az embernek nincs kedve hosszan a konyhában állni és órákig főzőcskézni, hanem csak gyorsan összeütne valamit. Na, ez a valami volt most a mi esetünkben a tojásos gnochetti.
A tészta igazi, megkérdőjelezhetetlen világsikere a 20. században jött el. Ekkor veszítettek jelentőségükből a korábbi kisebb manufaktúrák, alakultak ki a nagy, automatizált rendszerek – és ekkor vezették be azokat az újdonságokat, melyek lehetővé tették az elterjedést.
Ha ma pizzát készítünk, veszünk, rendelünk, elég jó esély van rá, hogy a paradicsom valamilyen formában megjelenik, és hasonló a helyzet a tészták esetében is. Szóval a paradicsom igen fontos része lett tésztafogyasztásunknak, így aztán indokoltnak érezzük, hogy a tésztatörténelemben tett kalandozásaink során egy egész posztot szenteljünk eme kapcsolatnak.
Folytatjuk kalandozásunkat a tészta történelmében. Minisorozatunk első részében megnéztük, mi köze Marco Polónak kedvenc ételünkhöz (és ami köze van, az úgy van-e, ahogy a legenda tartja), jártunk Kínában és jöttek az arabok is. Ma következzen tehát a (tészta szempontjából nem is olyan sötét) középkor, miközben kiderül az is, milyen szerepet játszott a tészta a villa elterjedésében.
Kalandozunk egy kicsit a tésztatörténelem (néha homályos) lapjain, nem csak azért, mert imádjuk a tésztát és érdekel minden, ami vele kapcsolatos, hanem azért is, mert igazán érdekes sztorikra bukkanhatunk. Jó krónikásként rögtön az elején kezdjük.
Ha már úgy hozta az élet, hogy több-kevesebb rendszerességgel és többé-kevésbé okosan hümmögve éttermeket kritizálhatunk (szigorúan tészta-alapon, persze), akkor szívesen keresünk csomót a kákán, látunk meg szálkákat a szemekben. Ha eközben még tésztát is ehetünk - nos, ennél kevés csodálatosabb dolog van az életben.
Bő fél évszázaddal ezelőtt Nagy-Britanniában a spagetti még kifejezetten egzotikus ételnek számított, így aztán nem csoda, hogy amikor a BBC egyik programja 1957 április elsején arról tudósított, hogy a korán érkezett tavasz milyen jót tesz a svájci spagettifák termésének, a fél ország bevette.
Ma már nehéz elhinni, de volt idő, amikor a sajtos makaróni kifejezetten sznob és elit kajának számított, mi több, Thomas Jefferson amerikai elnök egyik állami fogadásán is felszolgálták.
A Nagy Imrétől a Szovjet Hősi emlékműhöz vezető utcában, ott, ahol az úttest meredeken mélygarázsba fordul, egy hónapja nyitott meg a Da Marion nevű olasz étterem, amit valamiért mindenki azonnal kipróbált, talán Mautner Zsófi általam utólag felfedezett cikke miatt >>>
Kifejezetten visszafogott, korrekt étterem, mintha csak a genfi tó partján ülnénk, itt már nem azt kell bemutatni, mennyire olaszok vagyunk, hanem, hogy mennyire értünk a stílushoz, a minőséghez. Valóban az étkészlettől a tapétáig minden rendesen letisztult, főleg sötétbarna és fehér.
Ennek ellenére nem turistaárban dolgoznak, hanem csak minőségi étterem-árban, és a választék sincs túlfújva, bár nem is kicsi. Mindazonáltal a kánikulára tekintettel a pasták közt csak egyetlen szimpatikusat találtam: egy paradicsomos –tonhalas papfojtogatót (strozzapretit). A nagyjából negyedórás várakozás alatt megfigyelhettem, hogy gyakorlatilag csak bennfentesek ülnek körülöttem, egyik irányba a tulaj, a másik irányba a chef és a cukrász tárgyalnak (Allessandro, David és Mario), mögöttem két beszállító falatozik, a harmadik boroskartonokat cipel. Minden bizonnyal a délután fél ötös időpontnak tipikusan így kell telnie egy békebeli olasz vendéglőben.
A pincérlánnyal igyekeztem letárgyalni egy pohár vörösbort a pastámhoz, ami nem bizonyult egyszerűnek, nem tudta, hogy milyük van, és mennyibe kerül, végül rálegyintettem egy deci merlot-ra, ami persze egyáltalán nem illett a pastámhoz, nem is volt különösebben finom és drágább is volt a nagyjából előrejelzettnél.
A pastával azonban nem voltak ilyen gondok. Jó mély tésztástányérban érkezett, nem is tűnt soknak, nem is volt az. Ami fontos, az nagyon el volt találva. A strozzapreti szinte roppant, annyira tökéletes állaga volt, tele energiával, a paradicsomszósz világító piros paradicsomízű volt, a tonhal mogyorónyi szilánkokban megőrizte friss üde ízét (merthogy ilyen is van neki – persze ez a hazai tonhalkonzervekből nehezen kikövetkeztethető), és ha jól érzékelem sok radikális délolasz olívaolaj is volt rajta, amitől csillogott és hihetetlen élénk íze lett. Pont jó volt – se több, se kevesebb. Ami nekem újdonság volt ebben a receptben, a nagyon is jelenvaló, nagyon is szívesen látott friss petrezselyem – azt köszönöm.
Nagyszerű élmény otthon japán tésztákat készíteni, főleg mert nem akkora ördöngősség, viszont nagyon más ízvilág. Világevő most már a tévében is segít.
Az ételhez be kell szerezni várhatóan pár dolgot a kedvenc ázsiai boltból, de talán megéri, mert ezek nem nagyon specifikus alapanyagok, hanem sok japán fogáshoz kellenek, azaz nem marad meg feleslegesen a fel nem használt mennyiség, lehet további kísérletezgetésre használni.
A soba (ejtsd: szoba) a néhány híres japán tészta egyike. Hajdinalisztből készül, ennek köszönheti barnás színét. Előfordul hidegen és melegen is, előbbi esetben mártogatják valamilyen szószba (mint ebben az alapreceptben is), utóbbi esetben általában forró leves betétjeként szolgál.
Folytatás és recept a Világevőn >>>
Nagyszerű élmény otthon japán tésztákat készíteni, főleg mert nem akkora ördöngősség, viszont nagyon más ízvilág. Világevő most a tévében is segít.
Az ételhez be kell szerezni várhatóan pár dolgot a kedvenc ázsiai boltból, de talán megéri, mert ezek nem nagyon specifikus alapanyagok, hanem sok japán fogáshoz kellenek, azaz nem marad meg feleslegesen a fel nem használt mennyiség, lehet további kísérletezgetésre használni.
A soba (ejtsd: szoba) a néhány híres japán tészta egyike. Hajdinalisztből készül, ennek köszönheti barnás színét. Előfordul hidegen és melegen is, előbbi esetben mártogatják valamilyen szószba (mint ebben az alapreceptben is), utóbbi esetben általában forró leves betétjeként szolgál.
Folytatás és recept a Világevőn >>>
http://vilagevo.blog.hu/2012/08/21/zaru_soba_azaz_hideg_japan_hajdinateszta-salata
